Author: kerenyimari

Hanumán padlást cserél

Budán, valahol az egyes villamos végállomásánál, egy csöndes utcában áll a régi-régi villa. Az udvarán öreg fenyőfa vet hűs árnyékot, a kertjében gyümölcsfák ontják a szilvát-körtét, csak győzze szedni, aki győzi.

Csendes, öreg ház – VOLT! A  Nagy Dolgok mindig hirtelen történnek az öreg házakkal, velünk, emberekkel,  de még Hanumánnal is.  A magányos, öreg villa gyerekzsivajjal telt meg. A kertben, a szobákban, mindenütt kisebb-nagyobb gyerekek nyüzsögnek.

Mi ez?

Iskolának meglehetősen szabálytalan. Játszóháznak ugyancsak tanulós…

Hanumán még sose látott ilyet, de hát bánja is ő, tanulócsoport vagy mi – a fő, hogy gyerek legyen benne.  Így aztán ne csodálkozz, ha az öreg-öreg villa nyikorgó falépcsőjén felkapaszkodva a padlásra, ott látod ácsorogni őt.

DSC_0102

Nem a magányt keresi, dehogyis. Őneki egy a fontos: ahol gyerekek vannak, ott ő otthon van. Ott van ő otthon. Ha legközelebb arra jársz, számíthatsz rá, hogy találkoztok. S ha összejöttök, sok szép és érdekes történetet mesél. Lesz benne India és Szélfia, jóga és móka. Mert a padlások cserélődnek, de ő ugyanaz marad: a tarkaruhájú, fogvillogtató, de nagyszívű majombáb.

Hanumán, aki padlást cserélt.

zengo_csanad

Advertisements

Búcsú Icytól

 

Tudom, ez túl személyes… de hát aki ismerte Icyt, mindenki tudta, hogy hosszú és mély barátság fűz össze bennünket. Tizenhárom év, az nem semmi.

Pedig nem volt mellettem könnyű élete. Mégis, akárhányszor összetörték, mindig talpra állt. Sosem hagyott cserben. Igénytelen volt, szerény. Mindenkinek szívesen szolgált, nem bánta, ha nem éppen kesztyűs kézzel nyúltak hozzá. Tudta, hogy nem rosszindulat, legfeljebb ügyetlenség miatt  ütlegelték, horzsolták le az oldalát… Minden tanítványom, barátomnak volt vele dolga, mindenki zötykölődött már benne mellettem hosszabb-rövidebb közös útjainkon.

De most, a nyáron valami megpattant szegényben. Közös életünkben először az út szélén hagyott, ezért érkeztem az idei jógatáborba autómentővel. És  innentől rohamos leépülés indult el. Amikor már az iskolába menet is annyit hangoskodott, hogy utána fordultak az utcán, akkor éreztem: ideje búcsúzni. Icy nyugalomba vonult. Ahogy az autókereskedőnek átadtam a kulcsait, éreztem, hogy egy korszak lezárult.

Így lett egy (nekem) új autóm és egy nagyobb adósságom. A  kettő természetesen összefüggDSC_1016Beköltöztem. Mostantól  itt is a visszapillantón himbálózó Hanumán és Minakshi vigyáz az épségünkre. Az “új” darab iratai szerint fekete, de hát nem.

NEM!

DSC_1025Szürkés-barnás, gyönyörűséges. Csinos, de nem hivalkodó – mint egy kismadár.

Ismerjétek meg: ő PIAF, a VERÉB. Ugye, hasonlít?

 

Biztos vagyok benne, hogy

this is the beginning of a beautiful friendship …

 

B.Ú.É.K!

Mert tegnap megnyitottuk!

Az Esemény természetesen ismét rendhagyó lett, ahogy az rendesen szokott lenni. Az Ünnepélyes tanévnyitó szükségletei a következők voltak:

  1. Az ÖTLET, amely a tanári tréningünk egy fáradt hajnalán pattant ki néhány pihent agyú kollégánk fejéből.IMG_5430 (1)
  2. Egy irdatlan nagy kartondoboz, ami szerencsére kéznél volt. Hogy miért, arról majd később mesélek….DSC_1032 (1)
  3. Egy átalakító: Andris, aki a tanévnyitó hajnalán (értsd: reggel 8-tól) a rendelkezésre álló anyagból létrehozta a ZAJOMÉTERT, mely a tanév folyamán keltett hanghatásokat hivatott mérni. DSC_1034
  4. Egy elszánt SZERKEZETI MUNKATÁRS, ez esetben Bence, aki a dobozban néha ugyan makrancoskodva, de azért rendesen követte az utasításokatIMG_0745
  5. Egy MOZGATÓ – aki ki más is volna, mint szerénységem, akinek az aláírása szerepel minden papíron az igazgató cím alatt vagy fölött….40764731_10212212404572934_9160956214899638272_n

És az ESEMÉNY, amikor összegyűltünk és olyan hangosan kiabáltunk, zajongtunk, fedőt vertünk, hogy mindenki tudja, akinek füle van: Megkezdődött a tanév a ZK-ban!InkedIMG_0746_LI

De jó volt együtt kiabálni, bohóckodni!

Aztán mindenki elszéledt, ment a maga dolgára, míg a miénknél sokkal nagyobb zaj nem csődített egybe bennünket. Riadtan pislogtunk egymásra a rémítő vijjogás közepette. És egyszer csak valahonnan megszólalt valahonnan egy érces férfihang egy megafonból: a légvédelmi próbának vége….

És nagy csend lett.

Tanmese a pedagógus szabadságáról

Az alábbi írásom másodközlés. A Menedzser Praxis című szakfolyóirat májusi számában jelent meg eredetileg. Bevallom, azóta sem hagy nyugodni a téma, így azt gondoltam, megosztom veletek is.  És elnézéseteket kérem, hogy mostanában ilyen súlyos dolgokkal tömöm a fejeteket. Mit tegyek, a magamé is folyton csak fő…

DSC_0410

Két középiskolás-forma srác beszélgetett a hátam mögött:

– Hát, ezt bebuktam (nem azt a szót használta)

– Mi történt?

– Nem bírtam magammal. De tényleg nagyon fiatal az a tanárnő, egyáltalán nem is tud tanítani. A könyvből olvassa fel az anyagot.

– És?

– Mi meg nagyon rosszak voltunk. Nagy felfordulást csináltunk az órán (nem pontosan ezeket a szavakat használta). Ő meg kiborult. Kiabálni kezdett, hogy hát akkor tartsa meg helyette az órát, aki jobban tudja. Ki akarja? Én meg jelentkeztem.

– ??

– Hát átgondoltam, hogy van elég jó jegyem, beleférhet egy egyes.

– ?????

– De milyen már, megtartani egy órát. Szóval nem bírtam megállni. És igazán jól sikerült (nem ezzel a szóval fejezte ki magát). Gyorsan utána néztem a neten, el tudtam magyarázni, még képeket is találtam, azt megnéztük a telefonomon. Meg feladatokat is letöltöttem, azt mindenki megcsinálta, tök jól megoldották, ellenőriztük. Mindenki csinálta, tök jó volt.

– Hű. Mit kaptál a végén?

– Rovót.

Nem szólítottam meg őket, de a történet azóta sem hagy nyugodni. Mert hát tényleg, mi is történt?

Egy pályakezdő kolléga egyetemi tanulmányainak friss élményével került ebbe a reménytelennek tűnő pedagógiai helyzetbe. Az elbeszélésből úgy tűnik, felkészületlenül állt oda egy csapat diák elé. Tehetetlenné vált, csapkodva-kapkodva igyekezett kievickélni a kialakult helyzetből. Itt valami nagyon sántít. Megtanulta a szaktárgyához tartozó tudományos ismereteket? Nyilván. Tanult módszertant? Hogyne. Pedagógiát? Persze. Hát akkor mi hibádzik? A vetetőtanárral megtámogatott gyakorlat? Most, hogy végre tanár lett, mi hozhatta létre ezt a helyzetet? Vörösmartyt idézve: „Mi a kevés? Erő vagy az erény?”[1]

– Eljátszom a gondolattal, hogy milyen remek óra is lehetett volna ez. Mondjuk a fiatal kolléga egy héttel előbb megkérdi, akar-e valaki a soron következő témából domborítani valamit az osztály előtt. A pimasz (?) srác ekkor jelentkezhetett volna és a kollégával történő rövid egyeztetés után összerakhatta volna az óra anyagát. Miután a különös helyzettől kissé izgatott diákok és a sarokban ülve támogatóan mosolygó pedagógus részvételével lezajlott az óra, együtt értékelhették volna a történteket. Esetleg néhány különösen aktív és ügyes diáknak jó jegyet lehetett volna megajánlani. Az óravezető srácnak meg akkora ötöst, hogy kilóg a naplóból. És mindenki boldog lett volna. A fiatal tanárnő népszerűsége az egekbe szökhetne. A pimasz (?) srác szárnyakat kaphatna. Az osztály közösségi élményként élhetné meg a tanulást. Sőt, többen felbátorodhatnának hasonló feladat vállalására.

Nem folytatom. Nyilvánvaló: az előző, megtörtént eset  tipikusan vesztes-vesztes, az utóbbi, a képzelet szüleménye pedig nyertes-nyertes eredményű.

 

Ami biztos: nem reménytelen ábránd a fenti fantáziakép megvalósítása. Szerencsére erre is vannak történetek.

Mondjuk azé a szintén fiatal kollégáé, aki annyira ráunt a témazáró dolgozatokra, hogy radikálisan újjal próbálkozott. Ha az a cél, hogy a diákjai tudják a tananyagot, akkor miért is ne állítaná össze velük együtt a dolgozat kérdéseit? Így aztán mindenki törni kezdte a fejét, hogy melyek volnának a legjobb kérdések, feladatok. Volt, amit túl nehéznek, mást meg túl könnyűnek találtak. Észre sem vették, alaposan átismételtek mindent. S a dolgozat ezek után sem ijesztő, sem váratlan nem volt – azonban meglehetősen jól sikerült mindenkinek.

A következő ötlete meg az volt, hogy a dolgozatban a válaszokat adta meg, s a diákoknak a megfelelő kérdéseket kellett ezekhez hozzárendelni. Természetesen minden kérdés pontot ért, az is, amelyiknek semmi köze nem volt a tanult anyaghoz, ám a kitalált kérdésre az adott válasz elfogadhatónak bizonyult. Mondjuk ugyanolyan értékelést kapott az a kérdés is, hogy Hol található Leonardo híres festménye, a Mona Lisa?, mint az, hogy Írj egy szót, amely úgy kezdődik, hogy L és a vége ouvre! Nem túl igényes megoldás, de kétségtelenül saját.[2]

A másik, szintén fiatal kolléga a kreatív írás örömét taníja meg a diákjainak, s ezáltal hozza közel tanítványaihoz az amúgy reménytelenül távoli idők alkotóit. Egyik szakmunkásnak tanuló diákja ilyen Csokonai-parafrázisban vallott szerelmet – az irodalomnak:

Szerelemdal az irodalomhoz

 

Nincsen jó, mi felér veled

Nem szólnék én rosszat neked

Érted van csak életem

Kérlek, élj te is nekem.

 

Irodalom, légy enyém

Sztori, óda, költemény

Nekem te jókedvet hozol

Káoszból izgalmat mosol

 

Lágyan ringatsz, könnyen altatsz

Ihletem mind, mit meghallgatsz

…..[3]

Egyértelmű, hogy a vers alapötletét és formáját Csokonai adta. A srácnak meghitt viszonya lehet Vitéz költészetével. Hogy a rímtechnikája nem tökéletes? Kétségtelen. A benne megfogalmazott gondolat és főleg a mögötte izzó lelkesedés azonban minden ügyetlenségen átsüt.

Meglehetősen szokatlan megoldások ezek, ám egyértelműen nyertes-nyertes helyzeteket szültek. Nyertek belőle a diákok, akik örömmel, felszabadultan tanulhattak; nyertek a pedagógusok, akik átélhették, hogy sikerült valamit adni diákjaiknak és nemcsak a tudásuk, de a kapcsolatuk is épült; és megkockáztatom, még Mona Lisa és Csokonai is nyert – újabb hívekkel gazdagodott a rajongótáboruk. Akik ezeket a helyzetek létrehozták, bízvást tekinthetők sikeres tanároknak. Miért, mitől sikeresek ezek a pedagógusok? Más „gyerekanyaggal” dolgoztak volna? Nem tudom, hogy az első iskolapélda melyik közoktatási intézményben történt, azt azonban igen, hogy az utóbbi kettő nehéz helyzetű, zűrös, nem éppen „tananyagorientált” fiatalokról szól. Tehát ezeknek a pedagógusoknak sincs könnyű dolguk, mégsem a küzdelmes munka jut az ember eszébe róluk, tevékenységükről. Mit, mennyivel tudnak többet ezek a kollégák az első történet kudarcos pedagógusánál? Ami szembeszökő közös tulajdonságuk: a szabadságuk.

Az első történetben szereplő fiatal pedagógus nem mert elszakadni a tankönyvtől. Olyannyira ragaszkodott az abban foglaltakhoz, hogy még az átfogalmazásukra sem mert vállalkozni. Maradt hát a felolvasás.

A másik két kolléga csak alapanyagnak tekintette a tananyagot, melyet az adott helyzethez, diákjaihoz és nem utolsó sorban a saját érdeklődéséhez alakított. Fontosabb volt nekik az önálló gondolkodás és a kreatív megoldások ösztönzése, mint a tankönyv vagy a tanterv. Ugyanakkor tagadhatatlan, a Louvre és Csokonai is szerepelnek azokban. De nem túlzott szabadosság így bánni a tananyaggal?

A gimnáziumok kerettantervének bevezetőjében ezt olvashatjuk:

A középiskola feladata, hogy előmozdítsa a tanulás belső motivációinak, önszabályozó mechanizmusainak kialakítását, fejlesztését; a nevelési-oktatási folyamat segítse elő a tanulók előzetes ismereteinek, tudásának, nézeteinek feltárását, adjon módot tudásuk átrendezésére, továbbépítésére, integrálására.[4]

Ha belegondolunk, akkor megállapíthatjuk: a fent idézett kreatív pedagógiai megoldások egyenesen ezt a kitűzött célt szolgálják. Akik saját dolgozatukat rakták össze, azoknak nyilván önszabályozó mechanizmusaik is fejlődtek, és aki átírta Csokonai versét, az átrendezte, továbbépítette, integrálta előzetes tudását. Ahogy az első történetben szereplő pimasz (?) diák is megfelel kerettanterv bevezetőjében megfogalmazott célnak, miszerint

Képes a különböző információkat különböző formában feldolgozni és rendszerezni, használ tudásmegosztó és tudásépítő platformokat. A tanulás folyamatában gyakorolja a szóbeli, az írásbeli és a képi kifejezés különböző formáit.[5]

Tehát szabad, lehet, sőt, a követendő kerettanterv szerint egyenesen kívánatos azoknak a megoldásoknak a preferálása, melyek sikeressé tették az utóbbi két példában bemutatott pedagógust. Talán ha az első történet hőse is elhiszi ezt, másként alakultak volna a dolgok.

Ám ez nem ilyen egyszerű. A rovót minimum az osztályfőnök, de lehet, hogy maga az igazgató adta a pimasz (?) diáknak a tanári tekintély védelmében. Egy olyan hierarhikus rend ködlik fel emögött, amelynek a legalján a diákok csücsülnek, s felettük egy fél lépcsőfoknyira egyensúlyoz a pályakezdő tanár, a gyakornok, akinek meg kell küzdenie az idősebb kollégák elfogadásáért és a diákok előtt a tanári tekintélyért. Szenved a fiatalságától, hátrányként éli meg, hogy alig idősebb tanítványainál. Hogyan is merne szabadon kísérletezni bármivel is? Mit szólnának, ha a tanítványai nem tanulnának mindent, ami elő van írva? Így se tanulják meg, de legalább őrá nem lehet mondani, hogy „nem adta le” az anyagot. Még a végén nem kapná meg a minősítést.

Az osztályfőnök, az igazgató az ő ügyetlensége által veszélyeztetve látja a rendet. Nem lehet hagyni, hogy egy diák a tanár fejére nőjön. Nem kérdés, hogy a rend védelmében akar a kollégája mellé állni.  De vajon ez az a rend, amelyre nevelnie kell az iskolának? Ez a legjobb útja a pályakezdő támogatásának? Biztos, hogy a helyzettel kell valamit kezdeni, de éppen ezt, épp így? Az idézett kerettantervi bevezetőben a diákok kulcskompetenciáit kifejtve ezt olvashatjuk:

Képes érveit megfogalmazni és vitahelyzetben is kulturáltan kifejezni, meghallgatni és elfogadni mások véleményét. Figyelembe veszi és megérti a különböző nézőpontokat, tárgyalópartnereiben bizalmat kelt, és empátiával fordul feléjük. Képes helyes döntéseket hozni, illetve segítséget elfogadni konfliktushelyzetekben.[6]

Tehát szabad, lehet, sőt, egyenesen kívánatos a diákoknak megtanítani a konfliktuskezelésnek azokat a módjait, melyek szintén nyertes-nyertes eredményt hoznak. Vagyis sikeresek. Nemigen lehet ezt másként csinálni, mint a napi gyakorlaton keresztül. A büntetés nyilván nem tartozik ezek közé az eljárások közé, azonban kerettantervi célkitűzések ide vagy oda, ez a bejáratott, ez a megszokott. A pimasz (?) diák tudta, hogy ez vár rá, nem is számított másra, mégis vállalta a renitens szerepét. Elragadta az a mámorító lehetőség, hogy egy órácskára tanárrá lehet. Nem csoda, hogy nem tudott neki ellenállni.14224761_1145947898805071_5442841403499975935_n

 

[1] Vörösmarty Mihály: Az emberek (1846)

[2] http://alterkata.cafeblog.hu/2018/03/16/az-unalmas-temazarok-ideje-lejart-itt-a-forditott-dolgozat/

[3] Sulyok Blanka bocsátotta rendelkezésemre az óráján született alkotást

[4] http://kerettanterv.ofi.hu/03_melleklet_9-12/index_4_gimn.html Bevezetés: Célok, feladatok

[5] Ugyanott, Fejlesztési területek, nevelési célok: A tanulás tanítása

[6] Ugyanott, Kulcskompetenciák, kompetenciafejleszté: Szociális és állampolgári kompetencia

 

Ilyenkor mi van?

Remek témáim vannak, komolyan. Ígérem, mostantól minden héten mesélek valamit. Valamennyi oviról-suliról, kicsikről-nagyokról fog szólni. De ez most soron kívül van. S nem a fentebb említettekről szól, hanem az ő bőrükre megy. Ezért nem állhatom meg szó nélkül.

Több, mint egy éve mérgelődtem már a dolgot illetően mindenféle fórumon, többek között itt is: https://kerenyimari.wordpress.com/?s=marin%C3%A9ni+m%C3%A9rges

Hiábavaló zakatolásunkat tetézve végső kétségbeesésünkben kiültünk a minisztérium lépcsőjére is zajongani. Persze ezt is hiába – az oktatás vonata vak masinisztája által fölöslegesnek ítélt lámpáit lekapcsolva rohant  tovább az alagútban. Kétségbeesett utasai sikoltozását elnyomta a kerekek ütemes csattogása – azt is hihette, hogy ez innovatív tevékenységét kísérő tapsvihar.

S most, 2018. június 1-jén az alapvető jogok biztosának hivatalának közleményei között megjelent Székely László állásfoglalása, melyben egyértelműen kimondja, hogy a 2017. évi májusi érettségi időszakban több ponton is sérültek a diákok jogai.

És? Ilyenkor mi van? De tényleg!

Ki, hogyan kárpótolja azokat a srácokat, akik ezt ilyen kegyetlenül megszívták? Akiken egyszerűen keresztülléptek?Tanítanék-az-EMMI-előtt-08

Az állásfoglalás záró ajánlása különösen szívmelengető:

Az alapvető jogok biztosa az emberi erőforrások miniszterénél kezdeményezte, hogy a jövőben fordítson kiemelt figyelmet a rendeletalkotásra, a hatályba léptetésre és a kellő felkészülési idő biztosítására vonatkozó alapvető alkotmányossági követelmények következetes betartására. (https://www.ajbh.hu/kozlemenyek/-/content/qzyKPkTyQAvM/az-alapveto-jogok-biztosa-a-2017-es-szakgimnaziumi-erettsegi-lebonyolitasaval-kapcsolatos-visszassagokrol)

Ez a jövőbe mutató záradék aztán egyértelműen bizonyítja, hogy itt nem az eső után köpönyeg helyzete forog fenn. Abban a szólásban még mutatkozik némi koherencia dolgok között, legfeljebb az időbeli eltérés okozta a zavart. Itt azonban mintha a fent emlegetett vak mozdonyvezetőnek egy üres vasúti hídról integetnének, miközben ő egy másik sínpáron rohan mosolyogva a szakadék felé…

A helyzet ugyanis az, hogy az új kormányban a szakképzés NEM az EMMI jogkörébe tartozik, hanem átkerült a vadonatújonnan alakult Innovációs és Technológiai Minisztérium gondozásába. Jellemzően ez már az AJBH közleményének közzétételénél korábban, május 18. óta köztudott. Úgyszintén hivatalos közleményben tétetett közzé.  (http://www.kormany.hu/hu/kormanyzati-fotok/megalakult-a-negyedik-orban-kormany)

A címben feltett kérdésem tehát továbbra is aktuális: ilyenkor mi van?

És igen, a másik: MI LESZ?

Érettségi biciklis futárral

Az  érettségi időszaka mindig sok izgalommal jár. Hiába próbálgatjuk így is, úgy is; szervezzük a “kisérettségit”, az igazi mégis más… Ilyenkor hajnalban kel mindenki, a megbízott bizalmas a Kormányhivatalban veszi át az aznapi aktuális dolgozatokat s viszi az izgatottan várakozóknak. Talán van, aki még emlékszik rá, mekkora zűr volt már a kiszivárgott feladatok miatt. Újranyomtattak mindent, rendőrök jártak az iskolákban kinyomozandó, hol, hogyan is történt a bűncselekmény. Azóta különleges biztonsági intézkedések vannak érvényben. A vizsga tisztasága becsületbeli ügye mindannyiunknak. Komolyan vesszük a dolgot: a kormány is, mi is. És megadjuk a módját.

Ilyenkor a legkeményebb rokker is nyakkendőt köt, a legvagányabb kislány is szoknyába bújik, a leglazább srácok is előkeresik a szekrényből a zakójukat.  Valóban komolyan vesszük, na.

Jómagam meg, a mérhetetlen adminisztrációs vacakolást meg a nemszeretem koránkelést ellensúlyozandó ilyenkor előkapom a bringámat. Remek, kétrészes biciklistáskám van, anyukámtól kaptam a nemmondommeghányadik szülinapomra. Szóval az egyik rekeszébe kerül az elegáns ruhám meg a körömcipőm, a másik meg üresen marad, míg a hajnali madárcsicsergés közepette oda nem érek a Hivatalhoz, ahol átveszem a dolgozatokat, aláírom és lepecsételem a Jegyzéket ezzel igazolván, hogy én vagyok az iskolaigazgató, tehát vihetem.

Ezután betekerek a suliba, ott kinyitom a kaput, átöltözöm és igazi Marinéniként roppant szabályosan levezénylem az aktuális érettségi vizsgát. Kipróbált, begyakorolt a dolog.

Ámde. Sőt: ÁMDE!!!!!

Tegnap igazán álmosan indultam neki a hajnalnak. Előző nap esti órám is volt, aztán jégeső, biciklivel elég kellemetlen így elázva érkezni a színházba, de hát a jegy már megvolt, sőt, nálam volt a barátnőmé is, hát tekertem, mint a bolond. Szóval a következő reggel alig láttam ki a fejemből, mikor elpakoltam az aznapi eleganciámat. A Hivatalba érkezve az előtérben elhelyeztem a bringámat, becaplattam a töridolgozatokért, s aztán, kifelé jövet – nem hittem a szememnek. A biciklimről eltűnt a táska! A portás békésen mobilozott, ugyanúgy, mint amikor begördültem a Kormányhivatalba átveendő a féltve őrzött feladatlapokat. Ő ott vigyázta a rendet helyén, nem látott semmit és senkit. Nem észlelt semmi gyanúsat. Mi történt hát?

  1. Otthon hagytam volna a táskát? Bizony, nem. Ezt azért elég hamar kiderítettem.
  2. A Körúton valahol elszállt a csomagtartóra rögzített, nem éppen súlytalan táska? elképzelhetetlen.
  3. Esetleg a kormányhivatal előterében kelt lába? Lássuk be, ez a reálisabb lehetőség.

A tegnapi napon az ifjúság legnagyobb örömére biciklisfutárnak öltözve vezényeltem le az aktuális érettségi vizsgát. Hazafelé beugrottam egy bringaboltba új táskáért, hogy a magam részéről  továbbra is hozzá tudjak járulni a vizsga törvényességéhez és tisztaságához. Látjátok, ez lett:

DSC_0909

És nem is tudom, miért, de azóta  legújabb főnököm ajánlása jár a fejemben. Lehet, hogy szellemi útmutatását követve  javasolni fogom a Tízparancsolat kihelyezését a Kormányhivatalba, s a nyolcadikat külön pirossal bekarikázom, alá is írom, ahogy szoktam a dolgozatok javításánál.

Csigusz, a kohéziós munkatárs

Vannak dolgaim, persze. Némelyik esetleg különösnek is tűnhet, de hát ez már így van. Például itt van Csigusz. Közönséges achatina achatina. Csendes, kis hely kell neki, nem szökik, vegetáriánus – szóval ideális háziállat egy magamfajtának. Jól elvan a galérián, békésen nődögél. Kétségtelenül ez a nagyobb terrárium is kissé szűkös lett az utóbbi időben, de hát mostanában amúgy sem szaladgált. Csigusz ugyanis hosszú  téli álmot alszik. Több, mint három éve megvagyunk egymásnak, megszokhattam ezt a passzivitást. De mióta már kitavaszodott, aggódni kezdtem. Csigusz ugyanis meg sem mozdult. A kedvenc salátájára rá se pipált. Még külön ajtót is szerkesztett a háza bejáratához, hogy senki se zavarja. És nem bújt elő. Sőt. Nap mint nap megnéztem, emelgettem, forgattam, semmi. Mintha egyre jobban visszahúzódna, összeszáradna, szegény.

Szóval a múlt héten úgy döntöttem, tudomásul veszem, hogy Csigusz elhagyott. Egy ideje már az égi salátabárban adja le újabb rendeléseit. Mély szomorúsággal elhelyeztem egy papírzacskóban, mellé csomagoltam a kis palántázó ásómat és kerestem egy helyet a rózsák ágyásában, ahol méltóképpen elhantolhatom őt. Ástam egy méretes gödröt, s mély sóhajjal emeltem ki a tetemet a papírzacskóból. És lássatok csodát! A házából kifelé kukucskáló Csigusz nézett rám kissé csodálkozva. Az én kedves achatinám feltámadott!

Erre aztán össze is futott a suli apraja-nagyja! A nagyok fényképezkedtek vele. A kicsik Dani szakértelme és tapasztalata felhasználásával kifutót és medencét építettek neki. Biológia órán, ahol az állatok taníthatósága volt a téma, vendégszerepelt egy kiskutyával együtt. Példásan ellenállt az idomításnak szemléltetve, hogy nem vagyunk egyformák; mi, kutyák, csigák, emberek. Még a jógaterembe is felvittük, hátha összebarátkozik Goránnal. Gorán is ellenáll minden idomításnak, gondoltuk, érdemes bemutatni őket egymásnak. Mi néztük őket, ők meg egymást. Összeillő páros.

Estére pedig egy nagy dobozt rendeztünk be neki és betoltuk az irodámban az asztal alá. Aztán eszünkbe jutott Rita. Rita, aki késő este szokott megérkezni és nagy türelemmel és gondosan csinál rendet utánunk. Elmossa a kávésbögréinket, összesöpri a szétszórt morzsáinkat, feltörli a sáros lábnyomainkat. Sosem zsörtölődik, sosem panaszkodik. Minden furcsaságunkat elnézi. De azt azért nem várhatjuk tőle, hogy ne kapjon szívrohamot egy egykilós csigától! Így aztán üzenetet hagyunk neki, hogy ne lepődjön meg, söpörje a többi különcségünk közé Csigusz jelenlétét.

Másnap pedig egy levél fogadott az asztalomon. Rita írta:

DSC_0783

Ha nem tudnátok elolvasni, csak a végét idézem: …. amikor csigát látok az én kertemben, azt sajnos nem hagyhatom, hogy tovább garázdálkodjon.

Az Öné szép példány! Nem közönséges csiga. Én is méltán vigyáznék rá! Hallottam az Ön üzenete révén a történetéről. Kívánom, hogy még sokáig éljen és okozzon örömet a léte.

Üdvözlettel

Rita

 

 

Így történt hát. Csigusz feltámadása valóban mindenkinek örömet szerzett. És most még egy kicsit jobban összetartozunk: a nagyok és a kicsik, a kollégák, az igazgató és a takarító. Hála a HR menedzserünknek, Csigusznak.