Author: kerenyimari

Kovi, Sepen és mindannyiunk története

Kovács Éva társunk volt az iskolaalapítás legendák ködébe távolodó küzdelmeiben, de már több, mint tíz éve, hogy elveszítettük.   Az új kollégák számára már ő is a legendárium része. A diákok, a maiak már nem is ismerték. Megnézik a fényképét az aulában, két marokkal szedik a cseresznyét a fáról, amit az emlékére ültettünk. És pályáznak az Alapítvány díjára, melyet az emlékére létrehoztunk. NapKovi – így neveztük el, hadd világítson úgy, ahogy mindig is szerette, szerette volna.

Minden évben pályázhat bárki, aki úgy érzi, nagyot lépett előre. A bizottság pedig minden évben hosszan mérlegel, majd megállapítja nem egyszerűen a fejlődést, hanem azt is, mennyire látszik ez a folyamat tudatosnak. Még beszélget is a pályázókkal, hogy minél több lehetősége legyen mindenkinek a tisztánlátásra. Mert hát az is nagyon fontos: tudni, honnan, merre visz az út.

Az elmúlt tanévben éppen erről szólt egy pályázat:

A nevem Şepen Tartakovski, a kacsalábon forgó, mindig tele-mégis üres Fesztivál csoportjának egy tagja. Az ok amiért a Napkovi nevezetű pályázatra jelentkezni akartam, hogy egy arra készített írással feldolgozzak némi traumát, elégedetlenséget, fájdalmat, megmiegymást. Nos, ami ebből kikerekedett, egy demo-könyv változat, amelyet később könyv formájában megvehetnek, amint az bevégződik, majd kiadatik.

A srácnak persze nem ez a becsületes neve, de mindenki így ismeri, így hívja: a barátai, a tanárai, a családja. No, nem mondom, hogy nem tűnt nagyralátónak a pályázat. Aztán elkezdtük olvasni a szöveget. Álljon itt belőle egy szemelvény:

Káprázat Igen. Már megint a plafon. Valahogyan mindig ide lyukadok ki. Tegnap is ezt néztem, sőt tegnap előtt is és az elmúlt 18 évben valószínűleg minden alkalommal, amikor az ágyra feküdtem. Ez most eltér a többitől. A falak magasabban vannak, mint amit emberi kéz érinteni tud. Mekkora tér, lenyűgöző. A csillárról bámulnak ezek a faképű angyalok. Nem unják meg soha, akkor se, ha épp nem vagyok itthon. Csak bámulnak a semmibe. Pont ahogyan én bambultam Fóton az ágyam emeletének alját. Olyan, mint egy kifordított mellkas, aminek bordái közül kibuggyan a háj, ami néha néha hullámzik, amikor a bátyámnak jobbra át-ot kiált a kényelem. Ezt akár úgy is elérheti az ember, ha megemeli a lábát és beékeli az emeletes ágy állkapcsa és szájpadlása közé, amit persze elég gyakran meg is tettem, mielőtt nyelésre csukta volna a száját. Természetesen valamikor aludnom is kellett, úgyhogy néha, egyszerűen csak megkértem, hogy tartsa nyitva, amit ő készséggel teljesített mindig. Mennyit tudja tátani a száját… elképesztő, akár csak én amikor legózás közben megdermedtem pár percre és a koponyámon belül néztem a plafont az agyamba süppedve. Mondhatni elég sokat járok itt a mai napig, nagyjából minden nap minden egyes percében, bár ezek csak becslések, lehet hogy itt-ott nem pontosak a számok…

És így tovább, oldalakon keresztül. Viszonylag hamar abbamaradt a kézirat. Sajnos – állapítottam meg magamban. Ahogy mindannyian, akik olvastuk ezt a szöveget. Így történt hát, hogy az őszi szünet egy napján, halottainkra való emlékezés idején gyűltünk össze, hogy átadjuk a díjat Sepennek abban a bizonyos kacsalábon forgó, mindig tele-mégis üres Fesztivál teremben, ahová már csak látogatóként érkezett. sepenTúl az érettségin most a Waldorf-pedagógusképzésben folytatja. Az elmúlt dolgok pedig irodalommá, leírt mondatokká formálódnak. Szeretnénk, nagyonis szeretnénk, ha valóban megszületne az a könyv. De ugyanannyira kívánjuk, hogy a  leírt mondatainak ereje által homokká porladjanak  azok a sziklák, amelyekkel a szívén valamikor megérkezett hozzánk, a ZK-ba. Mindig így világítson a mosolya – Kovi is ezt kívánná.

IMG_20181104_104356

 

Advertisements

Hanumán és a hiperaktivitás

Hanumán él-hal egy kis nyüzsiért. Most éppen ezért kelt útra a kedves, csendes padlásáról. De ne gondoljátok, hogy vakációzni indult! Egy üzenetet hagyott a hűlt helyén: Vendégszerepelni mentem, pénteken jövök!

A vendégszereplésnek pedig a fele se tréfa. A ZK diákcsapata is erre készült: egy időre a pedagógus szerepében vendégeskedni. Az az igazság, hogy a gimisek már jóelőre elkezdték a készülődést. Bizony, itt bábokat gyártanak éppen, meg a levéllenyomat készítését próbálgatják. Jól elő kell készülni, hiszen ők lesznek a foglalkozásvezetői a látogatóknak! Ők fognak segíteni nekik, hogy el ne vesszenek, mindent megértsenek, mindent meg tudjanak csinálni. Nagy buli és nagy felelősség.

Alább éppen azzal kísérleteznek, milyen feladatokat agyaljanak ki egy jó nehéz akadálypályára. Ezt mégsem építették be, ám szerintem azért méltó a megörökítésre. “Jó lesz ez még, majd belenőnek a kicsik a kéménybe!”- mondták. Én meg nem vitatkoztam velük: hiába, kamaszok, szeretnek játszani, a mozgásigényük is nagy…

Egy csapat Duracell-nyuszi.

A lázas készülődésnek meg is lett az eredménye. Mire megjöttek a kicsik, a Tehetségműhely nebulói, már minden készen állt: a vendégváró asztal, az akadálypálya és az alaposan elrejtőzött bábok. Ami pedig ezután történt, arról már nemigen bírok számot adni. Valahogy elszabadultak a dolgok. Volt itt festés és mintázás, mese és tivornya, három próba és végül, na persze, mi más: jóga. Hanumán tanítványaivá fogadta a kicsiket, akik derekasan állták  a sarat, s mire elindultak hazafelé, már mindenkinek a kezében ott virított egy kicsi báb.

Köszönték szépen, jó volt, jönnek máskor is.

Amikor pedig elintegettük őket, a nagyok lelkes csapata – mi tűrés-tagadás – egyszerűen kidőlt. Ahogy elcsitult a zaj, semmi másra nem maradt erejük, mint csak ülni és maguk elé vigyorogni. “Megcsináltuk”- mondták igazi büszkeséggel és látszott, hogy ennél többet ma már nemigen akarnak se mondani, se tenni.

Rég láttam ilyen csendes, nulla mozgásigényű kamaszokat.

fáradt

Bogarasok ha találkoznak

Régóta ismerjük egymást Virággal, akit nem is így hívnak. Ő Miskolcon, én Pesten; én a ZK-ban, ő az egyetemen – valahogy mindig pedagógia kapcsán volt dolgunk egymással. A távolság ellenére is mindig világos volt, a legfontosabb dolgokban teljes köztünk az egyetértés. Amióta családja is van, persze, hogy kevesebb a szakmai találkozásra is a lehetőség. Férj, gyerek… még jó, hogy van az a sokat szidott Facebook. Ott azért nyomon követhettem, hogy ők egy nem hétköznapi család.

De ma mégiscsak sikerült összefutni! Úgyse találjátok ki, hol. Hát azon a helyen, ahová az én nem hétköznapi anyukám minden évben elzarándokol, ha esik, ha fúj, ha egyedül, ha valamelyikünkkel a családból. Ebből a szinte hétköznapiból.

DSC_1093Nem volt nehéz megtalálni, de annál nehezebb volt becserkészni őket. Őrületes forgalmat bonyolítottak: kitűzőt készítettek, preparátumokat mutogattak, soklábú élőlényekkel hozták össze a kíváncsiskodókat és még ki tudja, mi mindent csináltak egyszerre… Semmiképpen nem akartam feltartani őket, de azért muszáj volt megismerkedni Marcival és dedikáltatni Virággal a könyvét.

Anyukám bezzeg nem érte be ennyivel!  Íme a NAGY TALÁLKOZÁS!

Khmmmm…. én egy kicsit messzebbről mosolyogtam rájuk…. de ő  lelkesen barátkozott nemcsak a kiállítókkal, de a kiállítottakkal is.DSC_1082

A rövid jelenet után biztos vagyok benne: az én anyukám az első sorból fog csápolni nekik, amikor novemberben a ZK-ba jönnek mesélni. De még lesz mellette, mögötte elég  szék a ti számotokra is! 🙂

A képen a következők lehetnek: 6 ember, , mosolygó emberek, szöveg és túra/szabadtérihttps://www.facebook.com/events/241572433187457/

 

Tanítóim, tanítványaim

Sokan vannak. Sokfélék. Különböző korúak, mindenkit más érdekel és mindenki máshogy, mással szeret foglalkozni. Játszanak, tanulnak, dolgoznak – élnek. Néha könnyedén, néha nagy-nagy erőfeszítéssel. Kétségtelenül mindannyian a saját útjukat járják.  És mindenki tanít nekem valamit.

Gorán (6 éves) a fraktálgenerátorról. Lili (8 éves) Csöpi kutyusról, akinek a kalandjai ezerfelé ágaznak. Liza (17 éves) a költői önkifejezésről. Réka (20 éves) az ovisok áradó szeretetéről. István (32 éves) arról, hogy hogyan tudja az ember elveszteni, majd megtalálni önmagát.

És mindezt annak ürügyén, mintha én (Mari, 62 éves) akarnék nekik átadni valamit. Goránnak, hogy hogyan kell egy tölcsérben pörögni. Lilinek, hogy kivel találkozhatott Csöpi Indiában. Lizának, hogy milyen egy költő könyvbemutatója. Rékának, hogy hogyan lehet a jógával még közelebb kerülni a picikhez. Istvánnak, hogy igenis, nagyon büszke rá az iskolája. Egyetlen mentségem van az egészre: a nemmúló igyekezet, hogy hátha egy-egy lépését meg tudom segíteni mindüknek azon a nagyonis egyszemélyes, titokzatos és tiszteletre méltó úton, melyen járnak. A saját útjukon.

Közben tudom, hogy ők az én utam részei. Engem ők  segítenek a saját,   önmagam számára is rejtélyes utamon. Köszönöm nekik.

Köszönöm nektek: Gorán, Lili, Liza, Réka, István és ti mind, akikről most nem beszéltem, de akik ott vagytok a mindennapjaimban.

Tanítványaim: tanítóim.

Hanumán padlást cserél

Budán, valahol az egyes villamos végállomásánál, egy csöndes utcában áll a régi-régi villa. Az udvarán öreg fenyőfa vet hűs árnyékot, a kertjében gyümölcsfák ontják a szilvát-körtét, csak győzze szedni, aki győzi.

Csendes, öreg ház – VOLT! A  Nagy Dolgok mindig hirtelen történnek az öreg házakkal, velünk, emberekkel,  de még Hanumánnal is.  A magányos, öreg villa gyerekzsivajjal telt meg. A kertben, a szobákban, mindenütt kisebb-nagyobb gyerekek nyüzsögnek.

Mi ez?

Iskolának meglehetősen szabálytalan. Játszóháznak ugyancsak tanulós…

Hanumán még sose látott ilyet, de hát bánja is ő, tanulócsoport vagy mi – a fő, hogy gyerek legyen benne.  Így aztán ne csodálkozz, ha az öreg-öreg villa nyikorgó falépcsőjén felkapaszkodva a padlásra, ott látod ácsorogni őt.

DSC_0102

Nem a magányt keresi, dehogyis. Őneki egy a fontos: ahol gyerekek vannak, ott ő otthon van. Ott van ő otthon. Ha legközelebb arra jársz, számíthatsz rá, hogy találkoztok. S ha összejöttök, sok szép és érdekes történetet mesél. Lesz benne India és Szélfia, jóga és móka. Mert a padlások cserélődnek, de ő ugyanaz marad: a tarkaruhájú, fogvillogtató, de nagyszívű majombáb.

Hanumán, aki padlást cserélt.

zengo_csanad

Búcsú Icytól

 

Tudom, ez túl személyes… de hát aki ismerte Icyt, mindenki tudta, hogy hosszú és mély barátság fűz össze bennünket. Tizenhárom év, az nem semmi.

Pedig nem volt mellettem könnyű élete. Mégis, akárhányszor összetörték, mindig talpra állt. Sosem hagyott cserben. Igénytelen volt, szerény. Mindenkinek szívesen szolgált, nem bánta, ha nem éppen kesztyűs kézzel nyúltak hozzá. Tudta, hogy nem rosszindulat, legfeljebb ügyetlenség miatt  ütlegelték, horzsolták le az oldalát… Minden tanítványom, barátomnak volt vele dolga, mindenki zötykölődött már benne mellettem hosszabb-rövidebb közös útjainkon.

De most, a nyáron valami megpattant szegényben. Közös életünkben először az út szélén hagyott, ezért érkeztem az idei jógatáborba autómentővel. És  innentől rohamos leépülés indult el. Amikor már az iskolába menet is annyit hangoskodott, hogy utána fordultak az utcán, akkor éreztem: ideje búcsúzni. Icy nyugalomba vonult. Ahogy az autókereskedőnek átadtam a kulcsait, éreztem, hogy egy korszak lezárult.

Így lett egy (nekem) új autóm és egy nagyobb adósságom. A  kettő természetesen összefüggDSC_1016Beköltöztem. Mostantól  itt is a visszapillantón himbálózó Hanumán és Minakshi vigyáz az épségünkre. Az “új” darab iratai szerint fekete, de hát nem.

NEM!

DSC_1025Szürkés-barnás, gyönyörűséges. Csinos, de nem hivalkodó – mint egy kismadár.

Ismerjétek meg: ő PIAF, a VERÉB. Ugye, hasonlít?

 

Biztos vagyok benne, hogy

this is the beginning of a beautiful friendship …

 

B.Ú.É.K!

Mert tegnap megnyitottuk!

Az Esemény természetesen ismét rendhagyó lett, ahogy az rendesen szokott lenni. Az Ünnepélyes tanévnyitó szükségletei a következők voltak:

  1. Az ÖTLET, amely a tanári tréningünk egy fáradt hajnalán pattant ki néhány pihent agyú kollégánk fejéből.IMG_5430 (1)
  2. Egy irdatlan nagy kartondoboz, ami szerencsére kéznél volt. Hogy miért, arról majd később mesélek….DSC_1032 (1)
  3. Egy átalakító: Andris, aki a tanévnyitó hajnalán (értsd: reggel 8-tól) a rendelkezésre álló anyagból létrehozta a ZAJOMÉTERT, mely a tanév folyamán keltett hanghatásokat hivatott mérni. DSC_1034
  4. Egy elszánt SZERKEZETI MUNKATÁRS, ez esetben Bence, aki a dobozban néha ugyan makrancoskodva, de azért rendesen követte az utasításokatIMG_0745
  5. Egy MOZGATÓ – aki ki más is volna, mint szerénységem, akinek az aláírása szerepel minden papíron az igazgató cím alatt vagy fölött….40764731_10212212404572934_9160956214899638272_n

És az ESEMÉNY, amikor összegyűltünk és olyan hangosan kiabáltunk, zajongtunk, fedőt vertünk, hogy mindenki tudja, akinek füle van: Megkezdődött a tanév a ZK-ban!InkedIMG_0746_LI

De jó volt együtt kiabálni, bohóckodni!

Aztán mindenki elszéledt, ment a maga dolgára, míg a miénknél sokkal nagyobb zaj nem csődített egybe bennünket. Riadtan pislogtunk egymásra a rémítő vijjogás közepette. És egyszer csak valahonnan megszólalt valahonnan egy érces férfihang egy megafonból: a légvédelmi próbának vége….

És nagy csend lett.