Month: February 2017

Bizalom

Akinek van gyereke, az tudja, hogy milyen nehéz őt rábízni valakire. Valaki másra, aki nem olvassa ki a szeme rebbenéséből, a szája görbületéből, mit is szeretne. Hiszen honnan is tudná az az idegen! Milyen kicsike, milyen védtelen az a gyerek! Elmondani még nem tudja, mi fáj, hol a baj. Lehet reménykedni, hogy akire rábízod, az majd nagyon fog figyelni. Hogy hátha felismeri mégiscsak, amit kell, hiszen több gyerekkel volt már dolga.

Na de ilyennel volt-e? S ha volt is valami hasonlóval, akkor is, ővele, az egyetlen, különleges kicsi fiókával még sose volt. Hát nagy elszánás kell hozzá, hogy odaadd: tessék, itt van, kezdjetek egymással, amit tudtok…

Megvan annak már egy éve, hogy elkezdtünk dolgozni Kornéllal, Henivel és Goránnal. Hogy hol tartunk most, arról egy rövid összeállítás készült.Heni műve, aki legutóbb végigfényképezte azt az egy órát, amit péntekenként együtt töltünk.

Mi látszik ebből?

Valaki együtt játszik, mindenféle jópofa dolgot csinál a kislegénnyel.

Mi marad rejtve?

Az a lassú folyamat, ahogy megszületett a megértés. Nemcsak a pöttöm fiúcskával, akinek megtanultam kiolvasni a szeméből, hogy is állnak nála a dolgok. Kornéllal és Henivel is, akik erre az egy órára teljesen rám bízták azt, aki nekik a legfontosabb. Elfogadták azt a sok  hol így, hol úgy próbálkozást akkor is, amikor nemigen látszott, mi lesz belőle. S ki tudja, most látszik-e?

Ebből a slide show-ból egy dolog egészen biztosan igen: az együttlét öröme. Ezt az örömöt a bizalom hozta létre. Ennek a dokumentumnak a képeit a bizalom fűzte össze.

Köszönöm, Heni, köszönöm, Kornél!

Advertisements

Káma

Szenvedély. Egyértelműen akadály a megvilágosodás felé vezető úton. De hát… mit tehet az ember, ha elragadja? Viszi-sodorja, aztán mát maga sem ismer magára…

16831457_10211996737624972_333600723_n

Olyankor bizony péntek délután előkotor egy nagy halom cuccot a lakás zugaiból, bevásárol, szendvicseket gyárt. Szombaton felkel reggel négykor, elautózik a Műcsarnokhoz és átpakolja mindazt egy autóbuszba, mely fél hatkor, még sötétben útra kel.

És alig múlt tizenegy, mikor már -megvásárolva a SENIOR jegyét- végre beülhet a felvonóba. S íme, még dél sincs, már fent is van a tetőn!

Aztán úgy kettő felé leszáll a köd. Sebaj, ha követed az éppen előtted derengő hátát, akkor van esély, hogy visszatalálsz. Persze, ha az illető el nem téved…

Ha mindez sikerül, elfogynak a szenyók, kiürül a kávéstermosz, még egy utolsót csúszol, ezért nagyon kell sietned, hogy a rád váró autóbuszt még elérd, de a jó emberek felsegítenek a hirtelen-gyorsan vett buckakanyar után, szóval beülsz az utóbuszba és elindulhatsz hazafelé. Ekkor már javában alkonyodik.

wp_20170218_009

Alig tíz, mire megérkezik a Műcsarnok mögé az autóbusz. Az ember kipakol és elindul az autója felé abban a tudatban, hogy hamarosan egy kád meleg vízben lazulnak izmai. És akkor jön a drámai fordulat!

wp_20170218_010

Igen, ott nem lehetett volna parkolni. Most meg már elmenni nem lehet onnan. Telefon, majd rövid várakozás és az igazán kedves és nemtehetsemmiről pár egyik tagja kitölti a papírokat, a másik jó párezer forinttal könnyebíti pénztárcádat és egy bilincstől az autódat. Az egyikük megkérdi, megéri-e kimenni egy napra síelni. Te pedig talányos félmosollyal csak annyit mondhatsz: Hát, egész idáig megérte…

S íme, még éjfél előtt megérkezel a házad elé, s már csak fel kell cuccolni, lábujjhegyen beóvakodni a lakásba, hogy az alvókat fel ne riaszd, halkan megengedni a fürdőszobában a vizet – és IGEN! Meleg víz! Áldassék, aki feltalálta!

Ami meg a megvilágosodást illeti: egész nap elkerült a harag, félelem és zsugoriság, amelyek szintén komoly akadályokat képeznek. Az is valami.

Síelni meg továbbra is

JÓ!!!!!

 

Levél, messzire

Február van, egyre többet süt a nap. Már nincs hó az udvaron, a fák ágain megjelentek az első rügyek. Az ablakból nézem a cseresznyefánkat: a friss, húsos  levélkéknek, az édességet ígérő, virággá bomló bimbóknak csak az ígéretét látom az ágakon. Nem tudom innen elolvasni a mellé szúrt karón a táblát, de tudom, mi van ráírva:

kmovi-faja Ekkor, ezen a tavaszon vesztettük el őt. Ott voltunk a temetésen. Nem értettük; olyan hihetetlen, abszurd volt az az urna. Akkor született meg bennem a gondolat: édes cseresznyét hozó fát ültetünk az emlékére, hogy mindenkinek jusson a gyümölcséből. Emlékszem, ahogy beszéltem és beszéltem és mindannyiunknak folytak a könnyeink. Emlékszem, hogy a világszép kislánya ott állt dacolva az elmúlással talpig rózsaszínben, mint egy virágzó cseresznyefa.

Cseresznyevirág, nagyon-nagyon  messzire mentél, ahogy a mesebeli leányok története szerint szokott ez lenni. Elmentél a legkisebb fiúval, aki megharcolt a sárkányaival és annak rendje és módja szerint elnyerte a világszép leány kezét. Vitt magával, virágzó ágat az Óperencián túlra. Ahogy az a mesékben szokott lenni.

Ó, a mesék! Téved, aki azt hiszi, szép kerek történetek. Az igazi mese olyan, mint a folyók ott, az Óperencián túl. Ezer ágból táplálkoznak, s ezer ágra szakadnak, mint a fák ága-gyökere. A forróságtól felissza őket az aszú föld, aztán új esőtől telik meg a medrük. A történet hömpölyög tovább. Múlnak a telek-nyarak és az új tavasz ismét életet ébreszt.

Íme Lulu, a legfrissebb hajtás:

Januártól utazik egy könyv Lulu Dublinnak Brisbane-be. És most megérkezett.

Olyan nyelven szól, amit kevesen beszélnek körülötte. Olyan dolgokról mesél, amelyeket nagyon jól ismer a mesebeli leány, a virágzó ág, mely termette őt. Nagyonis tudja, milyen nehéz az út a fény felé. Milyen keserves összegyűjteni a sötétségből a táplálékot, mely erőt ad a világosságba vezető úton.

Kell-e tudni a mélységbe kapaszkodó gyökerek küzdelméről a kis virágnak, aki most nyílik a napra?  Friss szellő növelgeti, édes ringatás gyógyítgatja, dúdolgatás altatgatja.

Így van jól.
luli_-mesekonyv

A szavak zenéjében mégis ott bujkál a hívás: rügyecske, itt, a kertünkben neked is nyílik a cseresznyefa.  Az édes gyümölcs neked is érik. Egyszer majd szeretnék a markodba nyomni, füledre akasztani belőle. Hadd örüljön az is, akinek az emlékére ültettük: tudott neked adni valamit.

Súlyos páncél

Édesanyám teknőse igazán nehéz esetnek bizonyult. Idejének nagy részét  elvonulva töltötte, s ha valaki belépett a személyes területére, habozás nélkül megharapta az illetőt. A dolog vége aztán az lett, hogy környezetváltozásra ítéltetett. Egy szép napon kosárba rakva átköltöztettük a lányom kertjébe. És lássatok csodát! Puliszka (mert hát így neveztük a mogorva jószágot) vidáman caplat fel és alá barátságos interakcióba keveredve a kert többi lakójával.

Ami azt illeti, nekünk is van olyan nebulónk, akiknek a működése időnként erősen emlékeztet Puliszkáéra. A társaságot kerüli, elvan magában, s ha mégis kidugja az orrát a teknőspáncéljából, gyakran igencsak harapós kedvűnek bizonyul.

A jógatermünk azonban valóban a csodák kertje. Íme, hogy bújik elő a kis teknős a páncéljából:

És ha egyszer megérkezett, akkor már igazán ügyesen próbálgatja, milyen a jóga-teknős élete. Ez a teknősbéka-dolog ugyanis ott sem ismeretlen. Kurmasananak hívják a pózt, amelyet elég hosszan kell gyakorolnia az ambiciózus jelöltnek. Ugye, érthető, miért?

 

A jógakönyvünk szerint “harmonizálja a belső szervek működését, és különösen alhasi panaszok esetén hatásos. Felfrissíti az egész szervezetet. Serkenti a napfonatot (plexus solaris), hatékony depresszió ellen. Javítja a csípő mozgékonyságát, nyújtja a hát- és a lábizmokat. Jó púpos hát ellen, így ajánlott testtartásjavító gyakorlat gyermekeknek is.” (Paramhas Swami Maheshwarananda: Jóga a mindennapi életben)

Valóban, egyenesebb tartással távozott a kis teknős, mint ahogyan érkezett. De nemcsak azért, mert jobban ki tudja húzni magát. A nehéz páncél kevésbé nyomja-szorítja s a harapós kedve is elillant.

Tanulság: a környezetváltozás mindenféle teknőssel csodát tesz.

🙂