Month: October 2015

Roadshow a Mesterrel

Az úgy volt, hogy a Mester végre megérkezett hozzánk!

Hozzánk, tanítványaihoz.

Csakhogy… szóval elég sokan vagyunk…. és sokfelé – még itt, Magyarországon is.

Így történt tehát, hogy először is Szegeden gyűltünk össze, ahol egy középiskolai koleszban lett szállásunk, de az előadások az egyetem sportcsarnokában zajlottak. Őszintén szólva rutinosak vagyunk benne, hogy bárhol, bármikor gyakoroljunk, ha meg a Mester megjelenik, akkor az a hely maga lesz a Legalkalmasabb Hely. Az ő jelenléte avatja ASHRAM-má a teret, amiről éppen elég sokat beszélt az előadásában. Na, nem a szegedi sportlétesítmény, hanem a Teremtés teréről…

Az még a hivatalos program része volt, hogy másnap Hódmezővásárhelyre ment elültetni a béke fáját a város polgármesterével a városi parkban és előadást tartani a helyi Fekete Sas dísztermében.

faHát, ott sem voltunk kevesen. Aki jól megnézi a képet, láthatja, hogy a sárga ruhásokon kívül (azok voltunk mi, a tanítványok) még milyen sok ünneplőbe öltözött helyi érdeklődő gyűlt össze.

hmvh1

Nem mondom, volt is egy kis stílustörés a terem és a színpadkép között.

hmvh2

És ekkor már tudtuk, hogy Swamiji Szegedről Debrecenbe készül. Ez valahogy éjszaka dőlt el, és a hírre a debreceni tanítványok szárnyakon szálltak haza előkészíteni a helyszínt a Mester látogatására. Jómagam pedig hosszas vívódás után döntöttem: ha Ő megy, hát én is!

Így aztán megszerveztem, hogy a hazafelé útban rám számítók egy másik autóba ülhessenek, a Debrecenbe tartó barátaim meg az enyémbe. Minek a vonat, ha ott a Matiz? (talán emlékeztek: ICY-nak hívják…)

Azt azonban még a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy Debrecen felé menet Békéscsabán is megállhatunk. Mert azt már nem is tudom, hogyan sikerült megtudni: a Mester meglátogatja a békéscsabai ashramot is. Nem kérdés, hogy akkor mi is!

WP_20151025_14_18_36_Pro

Kívülről olyan, mint egy rendes kisvárosi ház. Az elbűvölő kertből a szép, faragott tornác azonban mintha egyenesen Indiába nyílna. A helyet mégiscsak maga a Mester jelenléte avatja fel. Ahol ő megfordult, az onnantól kezdve mássá válik: jelenlétének visszfénye mostantól mindig ott dereng a falak között.

WP_20151025_14_12_08_ProEstére pedig Debrecen. Az ashram gyönyörű, barátságos, most, nemrég készült el:

WP_20150117_019      WP_20150117_001
Persze ebből az alkalomból egy kissé másként festett a hely:

WP_20151025_18_03_48_ProWP_20151025_18_04_41_Pro

És mit hallunk Debrecenben? Hogy a Mester másnap Budapesten keresztül Győrbe is ellátogat, tehát aki találkozni szeretne vele, az a pesti guru-ashramba és a győribe is hivatalos, Swamiji onnan tér majd vissza Bécsbe, ahol egyébként a legtöbbet tartózkodik – már ha Európában van éppen. A pontos időpontok még kialakulóban…

Kb. itt adtam fel. Egy Debrecenben töltött szállodai éjszaka után hazajöttem. Mondhatnám, hogy várt a munka – és ez nem is volna hazugság.

De ha egészen őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam: egyszerűen nem bírtam a gyűrődést. Minden bizonnyal sokat kell még gyakorolnom a JMÉ rendszert, hogy olyan strapabíróvá váljak, mint a Mester. Miközben ezt teszem, végtelen hálával gondolok

Vishwa Guru Mahamandaleshwar Paramhans Swami Maheshwaranand Ji Maharaj-ra, Mesterünkre, aki mindent megtesz azért, hogy minden tanítványa találkozhasson vele akár Budapesten, akár Szegeden, akár Békéscsabán – és bárhol a világon.

Advertisements

Három végtelen történet

Tudjuk-e valóban, hogy miről szólnak a történeteink?

Hol kezdődnek és hol érnek véget? Az elmúlt napokban nem egyszer tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket. Megosztom veletek a történeteket, melyek előhívták őket. Azóta is itt kerengenek körülöttem.

Nemrég egy fiatal barátom meghívott, hogy nézzem meg, hogyan rendezkedett be a nagymamájától megörökölt lakásába. Azt is mondta, hogy alkotott egy szabályt: minden vendégének kötelező elvinni egy tárgyat, ugyanis a nagymama rengeteg gyönyörű, de számára fölösleges, sőt, túlságosan sok emlékkel megterhelt tárgyat hagyott rá. Így történt, hogy én is elhoztam egy szép, kézzel festett, kicsit kopott mázú cserépbögrét. Ezt:

WP_20151012_17_28_38_Pro

Valószínűleg ceruzákat, ecseteket tartok majd benne. De amióta a polcra raktam, azóta szinte színültig töltötték a kérdések:  honnan is van?  Hogy került az Alföldről a belvárosi lakásba? Vásárfia volt vagy a tárgyi néprajz szerelmesének gyűjteményébe illő darab? Mit jelent mindez? Nekem is mást, mint a barátomnak, s nyilván neki is mást, mint a nagymamának. Mind külön-külön valóság, de vajon együtt is hordoz valami jelentést? Nincs rá válasz. A bögre azonban makacsul létezik.

A kislányomat születésnapjára cirkuszba vittem. Tulajdonképpen ő már csak nekem kislány, másoknak komoly tanárnő. De azért vettünk perecet, mint régen és izgatottan vártuk az előadást. Igazi nosztalgia: egy kis kirándulás a sok évvel ezelőtti időbe. A gyerekkorba. És akkor… a porondon a magyar ugrócsoport egy tagja… IGEN! 12096272_10204807261768992_6743454936567393961_n

Aki ott repül, az az én kislányom osztályába járt! Na, nem a gyerekébe, hanem a komoly tanárnő által vezetett tanulócsoportnak volt tagja, míg el nem sodorta magával a nemzetközi karrier. Egy pillanatra megszédültünk: milyen időben járunk? Kinek a gyerekkorában? Múlt és jelen összegabalyodásából két mosoly született. A találkozás dokumentuma:

WP_20151010_21_36_05_Pro

És a harmadik: sokat meséltem már nektek a Kölyök Klubról, hogy a Tehetség Műhely Alapítvánnyal együttműködve dolgozunk a kicsikkel és nagyokkal együtt. A program most kibővült, ovisok is bekapcsolódnak a közös jógába, játékba. Gondoltam, mindenek előtt elmegyek megnézni, kik is az új picurkák. Hát ők:

WP_20151012_13_12_28_Pro

S ahogy ismerkedem, akkor derül ki, hogy a szőkébbik anyukájának valaha osztályfőnöke voltam. Hirtelen az én számomra is megnyílt az idő és megjelent előttem a hetedikes kislány, aki a középiskola hat éve alatt sok színdarab főszerepét játszotta Helyey Kati néni rendezésében. Aki annyira közel állt hozzánk, hogy nem is vettük észre, mennyire gyönyörű nagylány lett. Ó, pedig milyen káprázatosan világított a kék szeme! A kisfiát nézve váltig ezt a tekintetet kerestem. Várom, hogyan gyullad ki a fény benne majd legközelebb, amikor igazán munkához látunk. Ugyanaz a fény vagy egy másik, ábrándozóbb vagy huncutabb? S aki nézi: az ugyanaz-e, mint húsz évvel ezelőtt volt?

A történetek valójában nem a mi történeteink. Egy ideig szereplőjük lehetünk és ha tudjuk, ha nem, hogy hol kezdődnek-végződnek, akkor is, mindenesetre mesélhetjük őket egymásnak. Mint most én tinektek.