Month: June 2015

Évvége

Lassan eljött.

Leették az összes cseresznyét Kovi fájáról. Mára elhervadtak a májusban pompázatos rózsáink is. Ne bánjátok, ősszel másodvirágzással fogadnak majd!

WP_20150610_10_07_33_Pro 1  WP_20150526_11_02_37_Pro

Túl vagyunk intézményünk eddigelé egyetlen fizika érettségijén. Nagyon büszkék vagyunk Lillára!

WP_20150518_08_59_26_Pro    WP_20150619_17_33_39_Pro

Egyáltalán, túl vagyunk az érettségiken. Boldogok az ofők és diákok. Megérte küzdelem – üzeni JJ és Joci mosolya. Tele van a Facebook az efféle képekkel. Némelyik nem ennyire konszolidált, de legalább ennyire boldog.

joci, JJ

Van, akinél a varázslatos kék könyvecske minden előzetes, meditatív ráhangolódás nélkül módosult tudatállapotot eredményezett. Ilyen pl Laca és mentora

laca

Kicsit megkésve, de elkészült az idei érettségi tabló. Ja, meg a tavalyi is. Most még nem érdemes kiakasztani, mert nyáron úgyis építkezés, festés, ki tudja, mi minden… De meglátjátok, szeptemberben már ott díszelegnek a falon, a többivel együtt!

JJ  olívék

Lezajlott a tanévzáró tréningünk, talán idén utoljára okoskodtunk, vitatkoztunk és játszottunk együtt mi, tanárok. Most már arccal a következő tanév felé!

WP_20150625_13_59_41_Pro  WP_20150626_13_48_09_Pro

Ami pedig a Kölyök Klubot illeti, világhírű Lujzink (művészneve: Luisa Barabas, így keresik az interneten mindenütt a művészetrajongók) ősszel iskolába megy. Egy másikba. Sebaj, szeptembertől mi is folytatjuk a közös munkát. És várjuk a többieket, a régieket és újakat, az összes rendkívüli gyereket – vagyis valamennyit. Nem kell félni, senki nem marad le semmiről! Szeptemberig úgysem gyakorolunk több őrületet Bálinttal sem:

WP_20150521_17_19_29_Pro  WP_20150611_17_05_29_Pro

Irány Vép, Paloznak! Rekreáció, jógával! Hanumán is jön velem, meglátjátok, lesz mit mesélnie!

WP_20150628_09_53_17_Pro

Advertisements

Karma elindul

Karma csak szállt, szállt fölfelé – odafönt aztán nagyot pördült, ettől a föld hirtelen közel ugrott és már el is tűnt a mélyben. Karma pedig csak zuhant, zuhant valami végtelen szakadékba. Már nem tudta, fenn van-e vagy lenn, azt sem, merre van a fel és merre a le… minden összemosódott a szeme előtt.

Amikor magához tért, első gondolata az volt:

– Ez hát az én titokzatos utam kezdete – és kíváncsian körülnézett. Teljesen idegennek tűnt az erdő, melynek sűrű liánhálójában hevert. A magasba nyúló vörös törzsű fák rőt lombkoronája eltakarta az eget, az őserdő homályában úgy tűnt, az alkonypír halvány sugara szűrődik át rajta. A finom erezet vörösen rajzolódott ki az áttetsző leveleken, mintha tűzben égne valamennyi. Vörhenyes kúszónövények kapaszkodtak a törzsekre és törtek fel, egyre felfelé egy kis napfény reményében. Csodálatos orchideák nyíltak mindenütt, valamennyi húsos virág a piros ezer árnyalatában pompázott. Odalenn a mélyben a föld is alvadtvér színűnek látszott. Az aljnövényzet rozsdaszín füvei között apró rubint virágok tündököltek.

– Tehát erről beszélt az öreg. Itt van valahol az én ösvényem. Induljunk hát! – mondta magának és leszökkent a piros liánok alkotta függőágyból. Hatalmasat puffant az alvadtvér színű földön. Ahogy megpróbált feltápászkodni, szomorúan tapasztalta: a két lába bizony továbbra is két érzéketlen és tehetetlen rőzseköteg. Éppúgy nem mozdult egyik sem, akár otthon. Csakhogy otthon a testvérei a karjukban hordozták, itt pedig egyedül hever, elhagyatottan. Haragjában és kétségbe esésében sírva fakadt.

Egyszer csak megmozdult fölötte a kúszónövények baldachinja. Mintha óriás esőcseppek potyogtak volna, mindenfelé hatalmas vörös majmok ugráltak le a magasból. Olyan szoros gyűrűt vontak köré, hogy akármerre nézett, Karma nem látott mást, mint száz meg száz ráncos bőrű, széles arcot, izgatottan szimatoló lapos orrot, közel álló, pislogó gombszemet.

–  Nézzétek – kiáltotta a legnagyobb vörös szőrrel borított karjaival hadonászva – Megtaláltuk!

–  Megtaláltuk! Megtaláltuk! – visszhangozták a többiek és lelkesedésükben fel-felugráltak és vörös szőrös, boltozatos mellkasukat verték az öklükkel.

Karma ereiben megfagyott a vér, tiltakozni azonban hiábavaló lett volna. Bénultan tűrte, hogy valami gyaloghintó-félébe emeljék, vállukra vegyék és táncolva, hujjogatva hurcolják a vörös őserdő ismeretlen mélye felé.

Az óriási majmok könnyedén haladtak hol a földön lépkedve, hol a lombok között ugrálva, míg Karma kétségbeesetten kapaszkodott az imbolygó alkotmányba. A végtelennek tűnő rohanás után végre mégiscsak meglassúdott a menet: piros pázsit övezte vörösmárvány-palota kapuján léptek be vele elrablói. A kisfiú káprázó szemekkel nézte a márványcsipkéket, az oszlopokra kúszó kacskaringós márványindákat, rubintköves márványvirágokat.

–  Nagyhatalmú maharadzsa szolganépe lehet ez a csürhe – gondolta, de bizony csalódnia kellett. Egy perc múlva már látta: amilyen a népe, olyan az uralkodó is.

Tágas trónteremben ült faragott trónusán a majmok királya, maga is vörös szőrrel borított majom. Elébe lökdösték-taszigálták oda Karmát. A minden alattvalója fölé magasodó óriás jóindulatúan tekintett az előtte kuporgó gyerekre:

–  Egy kicsit nagyobbnak és erősebbnek gondoltalak. Sebaj, fő, hogy itt vagy.

Karma ettől még a rémületét is elfelejtette:

–  Honnan ismersz engem? – aztán akkorát csípett bele valaki hátulról, hogy engedelmesen ismételte a súgás után: – … felséges uram…

–  Időtlen idők óta várunk téged. Az ősi jóslat nemzedékről nemzedékre száll. Az erdő sűrűjében és palotáinkban egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy népem vágyakozó sóhaja ne szállna feléd. Az az egyetlen remény éltetett bennünket századokon át, hogy valamikor eljön hozzánk a szabadítónk. És most itt vagy! Üdvözöllek, gyermekem! – és bíbor palástját hátravetve ünnepélyes mozdulattal meghajolt.

S mintegy erre a jelre várva hasra vetette magát Karma előtt az egész szőrös kompánia. A király pedig zengő hangon kántálta a régi jóslatot:

–  Amikor eljön hozzánk a Csillaggyermek, a csodálatos lótusz kinyílik és bűvös illata felébreszti öröktől szunnyadó édesanyánkat, aki csodálatos pillantásával igazi emberré változtat végre mindannyiunkat, gyermekeit.

–  Igazi emberré… – kelt a halk mormogás, s mint a szél zúgása, erősödött vágyakozó kiáltássá: – Hadd váljunk igazi emberré!

A király intésére ketten vállukra emelték Karmát és imbolygó léptekkel vitték a palota kerek udvarára. Utánuk tódult az udvar népe, maga az uralkodó sem átallott a márványpadlón csúszkálva, bíbor palástjában botladozva követni őket.

Karma tehát ismét hatalmas vörös majmok szoros gyűrűjében találta magát, csak az őserdő helyett egy vörösmárvány-palota lángszín füves udvarán. Középütt kerek medence vizében az alkonyi ég bíborhasú felhői tükröződtek. S a medence körül háromszoros gyűrűbe tekeredve az óriási kígyó! Súlyos, húnyt szemű feje önnön teste gyűrűin nyugszik tökéletesen némán és mozdulatlan.

Karma rémülten nézett körül. Mindenki várakozva függesztette rá a tekintetét és ő mindenkinél jobban tudta, hogy nem csillaggyermek ő, csak az édesanyja becéző szavai nevezték így. Ugyan, mit várnak tőle? Még csak nem is hallott a varázslatos illatú lótuszvirágról, hogyan tudná elérni hát, hogy kibontsa szirmait? Nem más ő, mint egy szegény fiú, aki még járni sem tud. Hiába ámította az a gonosz sárgaruhás varázsló.

És tessék, most sem tud tőle megszabadulni! Halk suttogását hallja, mintha csak valaki a lelke mélyéből sugdosná:

– Nálad a lótusz – suttogta – az édesanya ajándéka…

Karma nem sok ajándékot kapott életében, nem volt nehéz számba vennie, mi lehet az, ami nála van. Az inge alatt a nyakában lógó kis amulett után tapogatott, hátha tényleg abban bújik meg az a lótusz – de bizony csak egy kis piros rongycsomó. Édesanyja akasztotta a nyakába élete első hajnalán, hogy kísérje és védelmezze őt. Úgy megszokta, mintha keze-lába volna, meg is feledkezett róla. Ahogy most kibontotta, csodák csodája: egy bíborszínű magocska hullott a tenyerébe. Nagy lendülettel hajította kerek tóba és íme, a bíbor magocskából rózsás csíra bújt elő. Az eleven növényke késlekedés nélkül gyökeret eresztett a mélybe, felfelé pedig hosszú szárat nyújtott és máris ott imbolygott a víz színén néhány apró kerek levél. Aztán bimbó feslett a tányérrá terebélyesedett levelek között és egyszerre kinyílt a vízen ringatózó lótuszvirág. Négy szirma a világ négy égtája felé nyújtózott, bódító illatának lehelete betöltötte a palotát. A körben állók elragadtatott sóhaja kísérte.

Karma pedig egyszer csak úgy érezte, mintha a bíbor magocska őbenne magában növekedne. A gyökerei a lába felé nyúltak, ágaztak odalent ezerfelé. Nem is gyökerek ezek, – ébredt rá – hanem emberi erek, melyekben eleven vér zubog! Megmozdította a lábát.

És akkor mintha maga a medence is megmozdult volna. A köré tekeredett óriáskígyó lazította meg hatalmas gyűrűit. Finom rajzolatú, sötét bőre megborzongott, felemelte súlyos fejét és kinyíltak pillátlan szemei. Csodálatos szemek. Aki belenéz, elmerül benne, mint a csillagos ég sötétkék bársonyában.

Az óriáskígyó pedig mélységes szeretettel körbehordozta tekintetét. Bársonyos sötét szeme pillantása nyomán az ijesztő majomsereg mintha álruhájától szabadulna. Daliás ifjak, tekintélyes öregek és szépséges hajadonok – igazi emberek néztek vissza rá örömtől ragyogó arccal.

És valamennyien Karma felé fordultak. Ő pedig átölelve a kígyó nyakát lassan felemelkedett. Tett néhány bizonytalan lépést, majd végre minden támasz nélkül megállt a király előtt.

– Íme, beteljesedett a jóslat – mondta ünnepélyesen a bíborpalástos emberkirály.

–  Igen, felséges uram – most nem esett nehezére így szólítani őt. Szép és tekintélyes férfi lett a rettentő majomból. Hosszú fekete hajába alig vegyült néhány ősz szál, de a szakálla már egészen fehér volt. Karmának ismerősnek tűnt, mégsem tudta, hol is látta azelőtt.

–  Végre én is elindulhatok utamon.

–  Menj hát! Indulj! – szólt a király és most mintha óriásivá nőtt volna Karma csodálkozó szemei előtt.

–  És elindult? – kérdezi a gyerek. A doktor bácsi kedvesen bólint:

– Ahogy te is nemsokára.

A gyerek felragyog; mintha lámpát gyújtanának a sötét szobában. Nem meri megkérdezni igaziból, hátha valami elszomorítót válaszol a doktor bácsi. Inkább csak a mesebeli Karmáról faggatja:

–  És akkor hazament?

–  Ó, még nem. Hosszú út várt még rá. De megígérem, hogy elmesélem, akármilyen hosszú.

–  Akkor meséled el a hosszú történetet, ha türelmes leszek?

–  A türelem nagyon fontos.

–  A hosszú történethez?

–  Meg a gyógyuláshoz. Lehet, hogy mindkettő soká tart majd – és egy piros cukorkát nyom a gyerek kezébe:

–  Tessék, orvosság. Ezt is vedd be a többivel együtt.

A gyerek pedig nagy szemekkel nézi. Piros magocska, ha akarom – gondolja.

És észre sem veszi, ahogy a doktor bácsi feláll és csendesen kilép az ajtón. Az ajtó előtt aggódó arccal toporogva várja őt egy vörös hajú fiatalasszony. Vele is beszélgetni kell egy kicsit. Vajon szereti a cukorkát?

lótuszI.

Még mindig az elindulásról

II.

lótuszI.

Pocsék idő van. Sötét, nagy felhők lógnak az égen, a hasuk a földig ér. Hideg és nyirkos minden. A gyerek egészen elmerül a sötétben, csak a fehér falak derengenek körülötte. Az ágyán a takaró szinte világít, a gyűrődések rajta: mint a havas hegyláncok. A mélyedések a völgyek. Az egyik völgyben egy hajszál Anya hosszú vörös hajából. Olyan, mint a völgyben kanyargó folyó. Talán ha még jobban megnézi, a partján a házakat is megláthatja.

Úgy érzi, ő a legtürelmesebb gyerek a föld kerekén. Úgy hogy jöhetne már a doktor bácsi.

– Szervusz – nyitja rá végre az ajtót az alacsony, barna fiatalember. Ó, már korántsem idegen.

– Nagyon türelmesen vártalak – mondja a gyerek.

– Egész nap nagyszerűen viselkedtél.

– Honnan tudod?

– Mondta a nővérke meg a másik doktor bácsi.

– Pedig ő nem is mesélt semmit. Te most folytatod, ugye?

– Megígértem. Mindig megtartom, amit megígérek. Ahogy te is megtartottad – és már hozzá is kezd:

Ahogy homlokát megérintette a csodálatos öregember, Karma úgy érezte, hirtelen felemelkedik talán a felhőknél is magasabbra. A hegyes-völgyes táj a magasból olyannak tűnt, mint egy gyűrött takaró és a mélyben kanyargó folyó szakasztott úgy kígyózott, mint Karma édesanyjának hosszú, fekete hajfonata.

A gyerek szeme fényleni kezd. Nem mondja ki, hogy biztos Karmának is annyira hiányzott az anyukája, mint most őneki. Minek is mondana bármit, amikor ez a doktor bácsi szemmel láthatóan gondolatolvasó. Hiszen már az ő szeme is fénylik, mint aki pontosan látja a fehér takarón azt az egyetlen vörös hajszálat és mint aki pontosan tudja, mit is jelent az a vörös hajszál. Pedig az ő haja fényes fekete, mint amilyen Karma anyukájának lehetett.

Karma csak szállt, szállt fölfelé – odafönt aztán nagyot pördült, ettől a föld hirtelen közel ugrott és már el is tűnt a mélyben. Karma pedig csak zuhant, zuhant valami végtelen szakadékba. Már nem tudta, fenn van-e vagy lenn, azt sem, merre van a fel és merre a le… minden összemosódott a szeme előtt.

Amikor magához tért, első gondolata az volt:

– Ez hát az én titokzatos utam kezdete – és kíváncsian körülnézett. Teljesen idegennek tűnt az erdő, melynek sűrű liánhálójában hevert. A magasba nyúló vörös törzsű fák rőt lombkoronája eltakarta az eget, az őserdő homályában úgy tűnt, az alkonypír halvány sugara szűrődik át rajta. A finom erezet vörösen rajzolódott ki az áttetsző leveleken, mintha tűzben égne valamennyi. Vörhenyes kúszónövények kapaszkodtak a törzsekre és törtek fel, egyre felfelé egy kis napfény reményében. Csodálatos orchideák nyíltak mindenütt, valamennyi húsos virág a piros ezer árnyalatában pompázott. Odalenn a mélyben a föld is alvadtvér színűnek látszott. Az aljnövényzet rozsdaszín füvei között apró rubint virágok tündököltek.

– Tehát erről beszélt az öreg. Itt van valahol az én ösvényem. Induljunk hát! – mondta magának és leszökkent a piros liánok alkotta függőágyból. Hatalmasat puffant az alvadtvér színű földön.

A mese folytatódik

csillagI

     – Mesélek neked valakiről, aki éppen olyan szomorú volt, mint te. Egy kisfiúról. Nagyon-nagyon messze innen élt ez kisfiú. Olyan messze, hogy még a nap is másképpen jár ott, mint itt, errefelé.

– ???????? – Erre azért kerekre nyílik a szeme. Mit tud ez a bácsi a napról?

– Valahol mindig alkonyodik, valahol mindig virrad. Fordul az ég, nappalból alkony, alkonyból csillagos éj. Csak aki figyeli, az látja meg, talán még az se, mikor billen innen oda, onnan ide – fog bele a doktor bácsi.

– Ó! – pottyan ki a szó a gyerekből. Mégiscsak csodálatos, hogy valaki pontosan azt mondja, amit ő gondolt az imént. A doktor bácsi azonban szemmel láthatóan nem zavartatja magát. Csak egy kis mosoly mutatja, hogy észrevette, meghallotta őt.

A hatalmas hegyek között a völgyre korábban borul árnyék. A szomorú kisfiú ott ült a ház előtt és figyelte, hogy az udvarban lassan körvonalait veszíti minden, elmerül a sötétben, miközben a távoli hegyek tetején a hó ezerszínű fényben tündököl. Aztán, ahogy a nap utolsó sugarai is elenyésznek, az égen felbukkan az első csillag. Szerette a csillagokat, mert szépen ragyognak és mert őt is úgy hívják: Karma. A rokonok szerint ez a név szerencsét hoz. Szép, ha valakinek a neve éppen azt jelenti: csillag. Ő a legkisebb fiú a családban, édesanyja fénylő csillaga.

Az édesanyja ezerszer elmesélte neki, hogy milyen csodálatos csillagfényes éjszakán született. És milyen gyönyörű volt a virradat! Hajnalra szépen megfürdetve, tarka gyapjútakaróba bugyolálva kivitték a kisbabát a ház elé – és ő rámosolygott a napra. A falu lakói virágszirmokat szórtak rá és mindenki tapsolt – mesélte neki esténként, elalvás előtt és közben úgy fénylett a mosolya, mintha ő maga volna a nap.

Most pedig mindenki szomorú, aki csak ránéz. Sem az édesanyja, sem senki más a faluban nem mondta ezt neki, Karma azért nagyon is jól tudta.

Karma tehát ült a ház előtt, nézte a csillagos eget és a távoli hegyek csúcsán fehéren világító hósapkát. Tudta, hogy előbb-utóbb valaki kijön érte és beviszi a házba. Sok testvére volt, nagyok és erősek, mind derék fiú. Karma pedig nem tudott járni. A két lába mint két rőzseköteg lógott tehetetlenül a padról, ahová reggel ültették őt a testvérei. Mintha nem is tartoznának őhozzá ezek a lábak. Könnyek gyűltek a szemébe a bánattól. Talán ezért nem vette észre, hogy egy idegen lépett az udvarba.

– Szervusz – köszönt az idegen és odatelepedett mellé a padra. Karma egy szót sem válaszolt. Még mit nem! Olyan nagyon boldogtalan volt, hogy legszívesebben átlátszóvá vált volna, hogy senki ne lássa meg őt és senkihez ne kelljen szólnia.

– Látom, szomorú vagy – mondta az idegen, aki nem zavartatta magát. Karma erre már odafordult, hogy megnézze magának, ki nyaggatja őt. Öreg embernek tűnt; torzonborz fekete hajába ugyan alig vegyült néhány ősz szál, de a szakálla már majdnem egészen fehér. Furcsa sáfrányszín köntöst viselt és még ültében is a kezében tartott botra támaszkodott.

– A hegyekből jövök – mondta az idegen kérdés nélkül. – Te is szereted a hegyeket?

Karma dacosan szorította össze a száját. Nem látja ez a torzonborz erdei ember, hogy milyen tehetetlenül himbálódzik a két lába a padról? Csak a szívét fájdítja az ilyen beszéddel.

– Ne is mondd – folytatta még mindig zavartalanul a sárgaruhás – látom a szemedből. Igazad van. Nincs csodálatosabb, mint a hóborította csúcsról nézni, milyen is lent a világ. Idelenn korán sötétedik, de ott fönn a nap első sugarait te köszöntöd, a távozó fényt te búcsúztatod alkonyatkor.

– Ó – sóhajtott fel végre Karma – hiszen másra sem vágyom, csak a hegyekbe!

– Menj hát! – mondta az öregember.

Karma erre már megfeledkezett minden tiszteletről, amit csak tanítottak neki. Magán kívül volt:

– Nem látod, hogy beteg a lábam? Nem tudok járni! – kiáltotta elkeseredetten – Ne gúnyolódj velem!

– Nem gúnyolódom – válaszolta nyugodtan az öreg – Tudd meg: ha igazán a magasba vágysz, akkor el is fogsz jutni oda.

– De hogyan? Egy lépést sem bírok tenni!

– Akinek könnyű a lépte, megtalálja a fű között az ösvényt a havas csúcsokig. Akinek pedig súlyok húzzák a lábát, másik úton kell elinduljon. Az az ösvény, amerre a te utad vezet, titokzatos út, de olyan hegycsúcsra visz, melyen még nem járt ember. A világ tetejére!

A sárgaruhás vándor felállt a padról, s botját felemelve mutatott valahová nagyon-nagyon magasra, a fehér hósapkás hegyek fölé. Karma szeme elkerekedett. Valóban jól látta, hogy a furcsa öreg megnőtt és maga is mint sárgán izzó hegycsúcs magasodott az ibolyaszín ég háttere előtt? Két szeme fénye túlragyogta az összes csillagot. A kisfiú csak dadogni tudott:

– Én igazán oda vágyom! Oda szeretnék menni!

– Legyen – a csodálatos öreg szava ünnepélyesen csengett – Megmutatom az utat, de tudd, hogy egyedül kell végigjárnod. Nem mehetek veled, mert ez az út csak a tiéd.

– Akármilyen nehéz az az út, nem bánom! Mutasd meg, honnan indul, vigyél el oda engem! – esdekelt Karma csordultig telt szívvel.

– Menj hát – mondta az idegen. Most úgy hangzottak ezek a szavak, mint valami varázsige. – Ott fönn, a csúcson találkozunk. Indulj!– és megérintette a gyerek homlokát.

– És? – kérdezi az ágyban fekvő gyerek– Elindult?

– Majd legközelebb elmondom – válaszolja a doktor bácsi.

– De hogyan tudott járni? Azt mondtad, nem tud.

– Amerre a csodálatos öreg mutatta, arrafelé tudott.

– Merre?

– Amerre a nyolc lótusz nyílik.

– Azt is elmondod legközelebb?

– Azt is. Amikor legközelebb jövök gyógyítani téged. Csak légy türelmes.

– Ha türelmes leszek, akkor mesélsz is meg gyógyítasz is?

Erre már csak bólint a doktor bácsi. Úgy megy ki, hogy végig a hátában érzi a kisfiú tekintetét. Csak egy pillanatra áll meg az ajtóban. Se kint se bent. Azt reméli, senki nem látja, nem hallja, mekkorát sóhajt.