Talán emlékeztek: Debrecen felé igyekezve furcsa kalandom volt, el is térítette a mesémet egy kis időre. De most vissza, az annyira vágyott szemináriumhoz, a ritka és végtelenül értékes napokhoz, amikor megadatik tanulni a jóga titkos tudományát!
Azt kérdezed, milyen volt a szeminárium? Elmesélem, ahogy csak tőlem telik.
Ki gondolná, hogy a buszpályaudvar mellett, a talponálló és pékség között nyíló kapu mögött kell az embernek keresnie azt a bizonyos áhított oázist?
Pedig de. Ahogy belépsz, ismerősnek érzed magad. Gyakorlóterem, takarók, párnák, mesterek, hangszerek… Megérkeztél.
Egy becsületes ashram a cívis város közepén. Lehet rendes ételeket főzni és fogyasztani, mert van aki tudja a módját, van, aki főzze, van aki egye. Lehet harsány indiai bajanokat énekelni, mert van, aki nyaggatja a harmóniumot, püföli a tablát, ott vannak a szövegek, csak ki kell nyitni a füzeteket… Lehet a teremben aludni, mert biztos lehetsz benne, hogy óvatosan fognak átlépkedni a többiek hálózsákba burkolt porhüvelyeden és ha négykor megszólal az ébresztőd, hogy a rendes napi gyakorlásodra figyelmeztessen, biztosan nem te leszel az első, aki meditálva várja a napkeltét, a brahma muhurtát….
De mindebből a legeslegjobb mégiscsak Mahamandaleshwar Swami Vivkékpuriji!
A bámulatosan hosszú név egyetlen darabját sem kapta apától-anyától. A horvát fiatalember Vivékpuri akkor lett, amikor mesterének elköteleződve jóganevet kért tőle. A Swamit azóta használja, mióta belépett a szerzetesrendbe. A Mahamandaleshwar pedig különleges, magas rang, ami után az indiai szerzetesek jó része is csak áhítozik, európai ember számára pedig egyenesen a mesék világának része. Mérhetetlenül sok munka, óriási felhalmozott tudás és az őt erre a magas tisztre jelölő Guru kegyelme révén kapta meg mégis.
Nos, ővele töltöttük a hétvégét. Előadást tartott, gyakorlást vezetett, konzultált, barátkozott. Így elmondva, amúgy ránézve elég egyszerűnek tűnik…
De azért…. Az ember csak jegyzetel és jegyzetel. A füzete lassan megtelik szanszkrit szavakkal…
Őrült tempóban írva igyekszik követni: melyik ászanánának milyen variációi ismertek, hogyan érdemes gyakorolni, mire ügyeljen – kínjában még rajzol is hozzá…. anatómiai ábrák, izomcsoportok és tartáshibák illusztrációi töltik meg a füzetet….
S a szívélyes búcsú után, hazafelé autózva a már ismerős öreg Matizban azon jár a feje, hogyan fogja mindezt kipróbálni a csoportjával.
Hová is tette szent öklét a csigolyáimat lapogatva, szent térdét a hátamban, amikor nem elég pontosan hajtottam végre a bhujang ászanát? Melyek is voltak azok a gyakorlatok, amiktől most deréktájékom eddig teljességgel ismeretlen pontján van izomlázam?
Micsoda szerencse, hogy mindezt átadta nekem…! Milyen megkerülhetetlen kötelességem, hogy mindezt tovább adjam a jógacsoportomnak….! Igen, a hivatás…!
Szóval kérdezzétek csak meg a jógacsoportom tagjait, milyen volt a Vivékpuri szemináriuma…. 🙂
