Jóga toujours! – vagy hát hogy is mondják

Nemrég mondtam, hogy ez lesz – és tényleg. Tényleg elutaztam. No, nem azért, mert Hanumán túl sokat nyűgösködött. Inkább mert nyár van és ilyenkor az emberek innen oda, onnan ide utaznak és ezt vakációnak hívják. Ilyenkor megnézik azt, amit már régóta szerettek volna, de eddig mindig kimaradt, együtt vannak azzal, akivel egyébként sokkal többet szeretnének, de sosincs rá elég idő.

Magam sem tettem mást: a múlt héten elutaztunk a lányommal Párizsba.

Egy utazástól mindig kifordul a sarkából az ember élete. Az ismeretlen helyek, zsúfolt program mind-mind arra késztet, hogy tedd, azt, amit eddig soha és hagyj fel mindazzal, ami eddig napi rutin volt.

Azonban van néhány dolog, amin az ember soha, sehol, semmilyen körülmények között sem változtat. Egyszerűen nem tud, nem akar kibújni a bőréből. Hát nekünk is megvannak a magunk nünükéi.

Tudjátok, mi a gazpacho? Na, én nem tudtam. Párizsban dobozban árulják, mint itt a narancslét, pedig nem ital: hidegen fogyasztandó zöldségleves.Ez, valamint az első nap két Euróért vásárolt négy darab avokádó képezte heti vegetáriánus menünk alapját.

És nem rendített meg az sem, hogy rátaláltunk a csokoládéfüggők paradicsomára. Nézzétek csak, a kardfogú oroszlán és a zsákmánya is színtiszta csokiból, két méter hosszan!       

Nézni ingyen volt és úgy nem is hizlal. Kajára nem sokat költöttünk. Mivel szállásból is olcsóbb fajtát választottunk, így a napi erőnléti edzés is megvolt: hat emeletnyi csigalépcső föntről le, lentről föl…

  

Megjegyzés: a gurulós bőrönd két csaj heti cuccával megpakolva nem kompatibilis ezzel a századelős romantikával.

És hát igen: A VÁROS! Az emberi elme befogadóképességén messze túl tele néznivalóval. A kisebb múzeumok gyűjteményétől is sírva fakad az ember: itt egy Gauguin, amott egy Toulouse-Lautcec, Monet tavirózsái, Rodin háza… Az utcát járva is csak kapkodod a fejed: egyik oldalon a Pantheon, a másikon a Sorbonne, szinte szemben a Notre Dame, egy ugrásnyira a Pompidou-központ… és sétálhatsz a Saint-Michelle-en, ahová egy magyar poéta szerint egyszer csak beszökött az Ősz…

Ám járjunk bárhol, van, ami sosem változik.

Én jógázom, ő pedig ír. Ami azonos: Az Eiffel-torony

  

Ő ír, én pedig jógázom. Valahol a Notre Dame környékén…

És csak ír és ír és ír…

    

Jómagam pedig… na igen…

   

 Gyakorlok és gyakorlok és gyakorlok… mindenhol. Ugye, felismeritek azt a bronzembert, aki ott könyököl, mögöttem? 🙂Na és ezt? Higgyétek el, Párizsban fel sem tűnt a fordított testhelyzet a fordított piramis árnyékában… Kultúrsokkból egy-null a javukra.

Mindenesetre jó volt hazajönni ebbe a csendes, gyéren lakott kisvárosba, Budapestre. Boldogan utaztok a mi provinciálisan csekélyszámú metróvonalainkon. És örömmel megyek vásárolni a kis, családias és olcsó Westendbe. Mindenhol jó, de legjobb itthon – ahogy a közmondás is mondja.

De azért…

Nézegetem az útikönyvet: mennyi minden kimaradt! Lehet, jövőre visszamegyünk. A gazpacho receptjét meg addig is letöltöm a nosaltyról.

 

 

Advertisements

Telihold

Mi van, mi lehet a díszletek mögött?

Végy húsz csészét és töltsd tele vízzel. Egy tiszta teliholdas éjszakán tedd ki őket a kertbe és tekints beléjük. Mindegyik csészében látni fogod a Holdat. Valójában természetesen nincs húsz Hold, csak egy, amely mindegyik csészében tükröződik. Így kell értenünk, amikor azt mondjuk: „Minden az Egyben és az Egy a mindenben.”[1]

GU azt jelenti: sötétség. RU pedig: világosság. Indiában Gurunak nevezik a sötétségből a világosságba vezető Mestereket, akik a jóga tudományát adják át tanítványaiknak. Egyik Mesterről a másikra száll a tudomány, így alakulnak ki a mesterláncok, melyek az időtlen idők mélyén mind ugyanarra a Mesterre tekintenek vissza: a hagyomány szerint a jóga első mestere maga az Úr Siva volt.

Amikor az évben hetedszer kerekedik ki a Hold, megmozdul a világ. Indiában, Amerikában, Ausztráliában, Afrikában és Új-Zélandon az égre néznek a jógik és a telihold teljességében a Mesterük teljességét látják.

A GURUPURNIMA ünnepén messze vidékről sereglenek Jadanba[2] a Tanítványok, hogy találkozzanak a Mesterükkel és szerte a világon ülnek a képernyők előtt, hogy legalább így tanúi lehessenek az eseményeknek.

 

A messzire elnyúló, vörös sivatagba ilyenkor már megérkezik az eső. A hőséget a kilencven százalékos páratartalom teszi elviselhetetlenné. Az ashram[3] szobáiban megáll a levegő, hiába kavarják a ventillátorok – enyhülést semmi nem hoz. Legjobb ilyenkor a tetőn. A mélykék égen ezer csillag, távol villámok cikáznak: valahonnan ismét eső közeledik. Legalább a legyek elmentek már aludni, a csodaszép pávák is a szárnyuk alá dugták fejüket. Egy darab időre abbahagyták a fülrepesztő miákolást.

A színes lámpákkal megvilágított gyepen festői csomókban táboroznak az ünnepre érkezett indiaiak: egész családok gyerekekkel, a felékszerezett asszonyok fátyol mögé rejtik az arcukat, de már a kislányok bokáján is ott csörög a bokalánc. Magányos aszkéták bámulatos leplekben kóborolnak – csontsovány alakjuk mindig a Mester közelében bukkan fel. Elszórt épületekből mindenféle muzsika hallatszik: bajanokat, szent énekeket játszanak furcsa hangszereken, s az összegyűltek szorgalmasan kántálják az ismétléseket a vezető énekes után. Végtelen hosszúra nyúlnak a dalok, de sebaj: hosszú az éjszaka is.

Vacsorázzon, aki bír. A hosszú, fedett oszlopcsarnokban szép sorban ülnek a vendégek a földön s az indiai vendéglátók megállás nélkül hordják a bámulatos étkeket. Levéltálcákon, levélcsészékben sárga és csípős dolgokat kínálnak – ismerje fel benne a paprikás krumplit, aki bírja. Mellé olajban kisütött lepény jár, purinak hívják. Ha olaj híján sütik, akkor már más a neve. Utána az édesnél is édesebb édesség: halva következik. Csak győzzed visszautasítani a szíves kínálást! Aki gyengének bizonyul, menthetetlenül utoléri a karma törvénye: a dolgoknak következményük van…

Az európai szerzetesek otthonosan rendezkednek, intézkednek. Akad egy kis mosogatnivaló vagy éppen takaríthatsz, vasalhatsz. Egy-két óra karmajóga[4] hátha segít a vacsorát is semlegesíteni.

Egy kerek épület előtt hirtelen nagy tömeg gyűlik össze: meglehet, a Mester látására. Valószínűleg valamerre arrafelé van a szállása. Aztán megjelenik a ház falán a világos négyszög: filmvetítés. A Ramajánát játsszák igazi bolliwoodi stílusú feldolgozásban. Erősen festett színészek, eltúlzott mozdulatok – a közönség nem bánja, sőt, igen jól mulatnak. Amikor a gyermek Krishna ismét valami csínyt követ el és ezért különböző öregasszonyok kergetik fák körül a pajkos kis istent, a nézők újra meg újra boldogan kacagnak, tapsolnak. Nem bírják megunni.

A Siva templom előtt ott ül maga a Mester, mint egy szobor: nyakában virágfüzér, felemelt kézzel fogadja az elébe járulókat, akik ki tudja, mekkora utat tettek meg puszta darshanjáért[5]. Végtelenül, órákon át csak jönnek és jönnek a Tanítványok: a tarkaruhás indiaiak, az európai népség, a jóga tudományát gyakorlók, keresők és megérkezettek, öregek és gyerekek, vezeklők, diplomaták és földművesek. A Guru Gita[6] betölti az ashramot.

A telihold teljes fényében tündököl.

OM 

Teljes az Ott, és teljes ez Itt.
Teljesből teljes felemelkedik.
Teljes a teljestől elszakad.
Teljesen mégis megmarad.
OM Béke! Béke! Béke![7]

 

[1] Paramhans Svwami Mahesvarananda: Válogatott gyöngyszemek, Sangam Kiadó, 2003. 11. oldal.

[2] Jadanban található az OM-ashram, amelyet Swamiji alapított és folyamatosan fejleszt.

[3] „A hely, ahol tehetsz valamit önmagadért” – jógaközpont, amely magában foglalhat sok dolgot. Szerzetesek és időszakosan ott dolgozó „karma-jógik” működtetik. A jadani ashramban kórház, iskola is működik, számos környezetvédelmi és humanitárius projekt központja.

[4] Az indiai filozófia szerint az embernek viselnie kell előző életeiben végrehajtott tetteinek következményeit. Ezt nevezik karmának. A rossz karma „ledolgozására” az önzetlen jótettek, karitatív cselekedetek, felajánlásból végzett munka igen eredményes eszköz.

[5] Darshan: a Mester látása, személyes találkozás Vele

[6] A Mester Éneke – a guru tanításait és dicsőségét zengő hosszú ének

[7] Brihadáranyaka-upanisad, bevezető sorok – Weöres Sándor fordítása

Telihold

Mi van, mi lehet a díszletek mögött?

Végy húsz csészét és töltsd tele vízzel. Egy tiszta teliholdas éjszakán tedd ki őket a kertbe és tekints beléjük. Mindegyik csészében látni fogod a Holdat. Valójában természetesen nincs húsz Hold, csak egy, amely mindegyik csészében tükröződik. Így kell értenünk, amikor azt mondjuk: „Minden az Egyben és az Egy a mindenben.”[1]

GU azt jelenti: sötétség. RU pedig: világosság. Indiában Gurunak nevezik a sötétségből a világosságba vezető Mestereket, akik a jóga tudományát adják át tanítványaiknak. Egyik Mesterről a másikra száll a tudomány, így alakulnak ki a mesterláncok, melyek az időtlen idők mélyén mind ugyanarra a Mesterre tekintenek vissza: a hagyomány szerint a jóga első mestere maga az Úr Siva volt.

Amikor az évben hetedszer kerekedik ki a Hold, megmozdul a világ. Indiában, Amerikában, Ausztráliában, Afrikában és Új-Zélandon az égre néznek a jógik és a telihold teljességében a Mesterük teljességét látják.

A GURUPURNIMA ünnepén messze vidékről sereglenek Jadanba[2] a Tanítványok, hogy találkozzanak a Mesterükkel és szerte a világon ülnek a képernyők előtt, hogy legalább így tanúi lehessenek az eseményeknek.

 

A messzire elnyúló, vörös sivatagba ilyenkor már megérkezik az eső. A hőséget a kilencven százalékos páratartalom teszi elviselhetetlenné. Az ashram[3] szobáiban megáll a levegő, hiába kavarják a ventillátorok – enyhülést semmi nem hoz. Legjobb ilyenkor a tetőn. A mélykék égen ezer csillag, távol villámok cikáznak: valahonnan ismét eső közeledik. Legalább a legyek elmentek már aludni, a csodaszép pávák is a szárnyuk alá dugták fejüket. Egy darab időre abbahagyták a fülrepesztő miákolást.

A színes lámpákkal megvilágított gyepen festői csomókban táboroznak az ünnepre érkezett indiaiak: egész családok gyerekekkel, a felékszerezett asszonyok fátyol mögé rejtik az arcukat, de már a kislányok bokáján is ott csörög a bokalánc. Magányos aszkéták bámulatos leplekben kóborolnak – csontsovány alakjuk mindig a Mester közelében bukkan fel. Elszórt épületekből mindenféle muzsika hallatszik: bajanokat, szent énekeket játszanak furcsa hangszereken, s az összegyűltek szorgalmasan kántálják az ismétléseket a vezető énekes után. Végtelen hosszúra nyúlnak a dalok, de sebaj: hosszú az éjszaka is.

Vacsorázzon, aki bír. A hosszú, fedett oszlopcsarnokban szép sorban ülnek a vendégek a földön s az indiai vendéglátók megállás nélkül hordják a bámulatos étkeket. Levéltálcákon, levélcsészékben sárga és csípős dolgokat kínálnak – ismerje fel benne a paprikás krumplit, aki bírja. Mellé olajban kisütött lepény jár, purinak hívják. Ha olaj híján sütik, akkor már más a neve. Utána az édesnél is édesebb édesség: halva következik. Csak győzzed visszautasítani a szíves kínálást! Aki gyengének bizonyul, menthetetlenül utoléri a karma törvénye: a dolgoknak következményük van…

Az európai szerzetesek otthonosan rendezkednek, intézkednek. Akad egy kis mosogatnivaló vagy éppen takaríthatsz, vasalhatsz. Egy-két óra karmajóga[4] hátha segít a vacsorát is semlegesíteni.

Egy kerek épület előtt hirtelen nagy tömeg gyűlik össze: meglehet, a Mester látására. Valószínűleg valamerre arrafelé van a szállása. Aztán megjelenik a ház falán a világos négyszög: filmvetítés. A Ramajánát játsszák igazi bolliwoodi stílusú feldolgozásban. Erősen festett színészek, eltúlzott mozdulatok – a közönség nem bánja, sőt, igen jól mulatnak. Amikor a gyermek Krishna ismét valami csínyt követ el és ezért különböző öregasszonyok kergetik fák körül a pajkos kis istent, a nézők újra meg újra boldogan kacagnak, tapsolnak. Nem bírják megunni.

A Siva templom előtt ott ül maga a Mester, mint egy szobor: nyakában virágfüzér, felemelt kézzel fogadja az elébe járulókat, akik ki tudja, mekkora utat tettek meg puszta darshanjáért[5]. Végtelenül, órákon át csak jönnek és jönnek a Tanítványok: a tarkaruhás indiaiak, az európai népség, a jóga tudományát gyakorlók, keresők és megérkezettek, öregek és gyerekek, vezeklők, diplomaták és földművesek. A Guru Gita[6] betölti az ashramot.

A telihold teljes fényében tündököl.

OM 

Teljes az Ott, és teljes ez Itt.
Teljesből teljes felemelkedik.
Teljes a teljestől elszakad.
Teljesen mégis megmarad.
OM Béke! Béke! Béke![7]

 

[1] Paramhans Svwami Mahesvarananda: Válogatott gyöngyszemek, Sangam Kiadó, 2003. 11. oldal.

[2] Jadanban található az OM-ashram, amelyet Swamiji alapított és folyamatosan fejleszt.

[3] „A hely, ahol tehetsz valamit önmagadért” – jógaközpont, amely magában foglalhat sok dolgot. Szerzetesek és időszakosan ott dolgozó „karma-jógik” működtetik. A jadani ashramban kórház, iskola is működik, számos környezetvédelmi és humanitárius projekt központja.

[4] Az indiai filozófia szerint az embernek viselnie kell előző életeiben végrehajtott tetteinek következményeit. Ezt nevezik karmának. A rossz karma „ledolgozására” az önzetlen jótettek, karitatív cselekedetek, felajánlásból végzett munka igen eredményes eszköz.

[5] Darshan: a Mester látása, személyes találkozás Vele

[6] A Mester Éneke – a guru tanításait és dicsőségét zengő hosszú ének

[7] Brihadáranyaka-upanisad, bevezető sorok – Weöres Sándor fordítása

Síva közbelép….

Csakis ő lehetett, a pusztítva újrateremtő. Ebben az esetben egy kedves informatikus lány alakját öltötte fel, aki segített eljutni a Nagy Felismeréshez: újra be kell jelentkezni, aztán már megy minden, mint a karikacsapás… Noha a tetkói eléggé speciális ízlésre vallanak, első ránézésre mégsem esett le, kivel is van dolgom. Pedig Ő lehetett csakis, a Jóga Ura… Szóval itt vannak a képek:

Ez Paloznak, a mesés falu.

Gyakorlás a temlpomkertben, hajnali madárdal aláfestéssel:Vega szendvicsek reggelire:

 

Koszorúzás Füreden, faütetés Paloznakon:

     

Indiai szertartások a Faluház udvarán:

 

Zene, mese, jóga:

És gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás:

  

  

És persze, ott volt ő is. Tudjátok, kiről beszélek…:

   

Na. Most aztán végre leesett a nagy kő a szívéről a boldogtalan Hanumánnak is. Lehet, hogy ez volt az, amely hiányzott ahhoz a bizonyos hídhoz?

Hanumán hüppög

Ott, a sarokban, ahol egyébként is álldogálni szokott.

Így aztán én írok a helyében. Azt mondják, hogy egyáltalán nem látszanak azok a képek, melyeket kétnapi erőfeszítéssel illesztett legújabb meséjébe…

És nem tudja, szegény, mi is lehet a baj. Ha kell, átrepül az óceánon, hegyen dobbant, aprócskává zsugorodva bújik ki láncaiból, óriássá növekedve rémíti a ráksaszák seregét, de képeket megosztani… szóval az nem megy neki, úgy látszik

Most aztán vigasztalhatatlan, szegény. Biztatgatom, hogy ne adja fel, legközelebb hátha sikerül. De hát ő EZEKET A KÉPEKET  akarta – és lehet, hogy még toporzékol is, ha nem nézek oda….

Most megpróbálok Ramához fordulni, hátha megesik a szíve kedves barátján. És esetleg ért az informatikához is…

Szólok, ha jutottunk valamire.

Híd a Mindenségen át 2.

Milyen messze van India, Sri Lanka szigete, az Indiai-óceán? Milyen távol van Ayodhya királysága, a mesék csodálatos világa? A Mindenség óceánján mégis ott lebegnek a kövek, hogy átkelve a téren és időn hidat verjenek a világok között.

Hajnalban a templomkertben a madarak éneke volt az aláfestő zene a reggeli gyakorláshoz.Füreden Tagore fájához vittek virágok a tisztelők: narancssárgába öltözött szerzetesek, tanítványok, követők. A vallások közötti béke jelképeként együtt ültettek fát különböző vallások képviselői.

 

 

Az érdeklődők megismerhettek néhány indiai szertartást avatott tanító vezetésével.

Aki éhes volt, sokféle vegetáriánus finomság között válogathatott.

Előadások, beszélgetések követték egymást. De ami talán a legtöbb kő az idő és tér óceánján átívelő hídhoz: gyakorlás kicsiknek és nagyoknak.

Mese és játék összekapcsolódott. A nagymamák és a kisunokák együtt gyakoroltak.

És igen, jól látjátok – itt vagyok én is.

Hanumán az Indiai-óceán partjára visszanézve látja: ami történt, mind-mind egy-egy kő, amely ott lebeg a Mindenség óceánján és hidat ver a világok között. S a híd ott ível most már mindörökké, szívtől szívig.

 

 

 

 

Hanumán az Indiai-óceán partjára visszanézve látja: ami történt, mind-mind egy-egy kő, amely ott lebeg a Mindenség óceánján és hidat ver a világok között. S a híd ott ível most már mindörökké, szívtől szívig.

 

 

 

Híd a Mindenségen át 1.

Amikor az én barátom és uram, Ráma ott állt az Indiai-óceán partján és a távolban alig ködlő Sri Lanka partjaira nézett, bizony, könnyek szöktek a hős szemébe. Tudta, hogy ott, valahol a távolban várja őt szépséges felesége, akit a démonkirály elrabolt és fogságában tart. A száműzött király mögött ott sorakozott hadserege: a vadon népe. Nem bánták, hogy a démonok hadával kell harcra kelniük Szítáért. Mind egy szálig elszánták magukat a küzdelemre.

De hogyan juthatnak el a szigetig? Ki tud átkelni az óceánon? Ott tolongott a medvék és majmok serege a parton, ott állt a vágyakozó Ráma tehetetlenül lábához engedve fegyvereit.

–          Nincs más, hidat kell verni az óceánon keresztül a szigetig – mondtam.

–          Hanumán, elment az eszed? – kiáltott rám barátom. – Hogyan lehetne a mélység fölé hidat emelni? Nincs ember, nincs teremtett lélek, aki felmérné az óceán mélyét!

–          Csak bízd rám! Én tudom, hogyan kell! – mondtam neki, s egy csöppet sem sértődtem meg, amiért bolondnak nevezett. Az igaz barátság megértő, a híd szívtől szívig mindörökké összeköt, még ha a bajok óceánja fölött kell is átívelnie.

Köveket ragadtunk és minden egyes kőre ráírtuk Ráma nevét, úgy hajítottuk a vízbe egymás után. És lám, a kövek nem süllyedtek el a mélybe, hanem ott lebegtek a vízen lassacskán kirajzolva az utat Srí Lanka szigete felé. Ezt látva remény költözött barátom szívébe, s maga is hozzálátott, hogy segítsen mielőbb elkészülni. Igen ám, de ami követ ő hajított a vízbe, mind elsüllyedt. Én meg, ahogy figyeltem hiábavaló igyekezetét, alig bírtam elnyomni mosolyomat. Talán észre is vette, azért kérdezte meg:

–          Hogy lehet, hogy ami követ ti hajigáltok a vízbe, mind fennmarad, szép híd épül belőle, s amit én dobok ugyanoda, az meg elmerül?

–          Ó, uram, hogyan is történhetne ez másképpen? – válaszoltam neki. – Hiszem minden, ami te neveddel történik, sikeres, amit azonban kiengedsz a kezedből, menthetetlenül elvész mindörökre.

Milyen messze van India, Sri Lanka szigete, az Indiai-óceán? Milyen távol van Ayodhya királysága, a mesék csodálatos világa? A Mindenség óceánján mégis ott lebegnek a kövek, hogy átkelve a téren és időn hidat verjenek a világok között.

Paloznak szépséges falu a Balaton északi partján. Szőlők és nyaralók váltakoznak a dombokon, s ha valaki felkapaszkodik a templomig, eláll a lélegzete a tó opálos szépségétől.

Most pedig – már hatodik alkalommal- a köveken lépdelve megérkezett oda Bharata.