Nemrég mondtam, hogy ez lesz – és tényleg. Tényleg elutaztam. No, nem azért, mert Hanumán túl sokat nyűgösködött. Inkább mert nyár van és ilyenkor az emberek innen oda, onnan ide utaznak és ezt vakációnak hívják. Ilyenkor megnézik azt, amit már régóta szerettek volna, de eddig mindig kimaradt, együtt vannak azzal, akivel egyébként sokkal többet szeretnének, de sosincs rá elég idő.
Magam sem tettem mást: a múlt héten elutaztunk a lányommal Párizsba.
Egy utazástól mindig kifordul a sarkából az ember élete. Az ismeretlen helyek, zsúfolt program mind-mind arra késztet, hogy tedd, azt, amit eddig soha és hagyj fel mindazzal, ami eddig napi rutin volt.
Azonban van néhány dolog, amin az ember soha, sehol, semmilyen körülmények között sem változtat. Egyszerűen nem tud, nem akar kibújni a bőréből. Hát nekünk is megvannak a magunk nünükéi.
Tudjátok, mi a gazpacho? Na, én nem tudtam. Párizsban dobozban árulják, mint itt a narancslét, pedig nem ital: hidegen fogyasztandó zöldségleves.Ez, valamint az első nap két Euróért vásárolt négy darab avokádó képezte heti vegetáriánus menünk alapját.
És nem rendített meg az sem, hogy rátaláltunk a csokoládéfüggők paradicsomára. Nézzétek csak, a kardfogú oroszlán és a zsákmánya is színtiszta csokiból, két méter hosszan!
Nézni ingyen volt és úgy nem is hizlal. Kajára nem sokat költöttünk. Mivel szállásból is olcsóbb fajtát választottunk, így a napi erőnléti edzés is megvolt: hat emeletnyi csigalépcső föntről le, lentről föl…
Megjegyzés: a gurulós bőrönd két csaj heti cuccával megpakolva nem kompatibilis ezzel a századelős romantikával.
És hát igen: A VÁROS! Az emberi elme befogadóképességén messze túl tele néznivalóval. A kisebb múzeumok gyűjteményétől is sírva fakad az ember: itt egy Gauguin, amott egy Toulouse-Lautcec, Monet tavirózsái, Rodin háza… Az utcát járva is csak kapkodod a fejed: egyik oldalon a Pantheon, a másikon a Sorbonne, szinte szemben a Notre Dame, egy ugrásnyira a Pompidou-központ… és sétálhatsz a Saint-Michelle-en, ahová egy magyar poéta szerint egyszer csak beszökött az Ősz…
Ám járjunk bárhol, van, ami sosem változik.
Én jógázom, ő pedig ír. Ami azonos: Az Eiffel-torony
Ő ír, én pedig jógázom. Valahol a Notre Dame környékén…
És csak ír és ír és ír…
Jómagam pedig… na igen…
Gyakorlok és gyakorlok és gyakorlok… mindenhol. Ugye, felismeritek azt a bronzembert, aki ott könyököl, mögöttem? 🙂Na és ezt? Higgyétek el, Párizsban fel sem tűnt a fordított testhelyzet a fordított piramis árnyékában… Kultúrsokkból egy-null a javukra.
Mindenesetre jó volt hazajönni ebbe a csendes, gyéren lakott kisvárosba, Budapestre. Boldogan utaztok a mi provinciálisan csekélyszámú metróvonalainkon. És örömmel megyek vásárolni a kis, családias és olcsó Westendbe. Mindenhol jó, de legjobb itthon – ahogy a közmondás is mondja.
De azért…
Nézegetem az útikönyvet: mennyi minden kimaradt! Lehet, jövőre visszamegyünk. A gazpacho receptjét meg addig is letöltöm a nosaltyról.