Rendben van ez így?

– Normális?- kérdezte a telefonban szinte sírva a negyvenhez közelítő barátnőm. Vagy tizenöt éve ismerjük egymást; sok minden történik ennyi idő alatt egy emberrel. Láttam , ismertem egyetemistaként, aki keményen megdolgozott, hogy leküzdje a “vidékiség” minden hátrányát. Ott voltam, amikor választottjával közös otthont alapítottak és az elsők között néztem meg a gyönyörű kislányukat. Ebédet vittem a kórházba, amikor a kicsi ijesztő epilepsziás rohamai miatt egy időre beköltöztek  Heim Pálba. Szerencsére ma már gyógyszert sem kell szedni, teljesen tünetmentes, gyönyörű, okos gyerek lett Tamarából.  Amikor iskolát kerestek, akkor mindössze annyit szerettek volna, hogy legyen elég közel a lakásukhoz, rendes, tiszta épületben kedves tanító nénik foglalkozzanak a gyerekkel. Nem kell ilyen-olyan tagozat, semmi bonyodalom, tanítsák meg írni és olvasni, a többit meg majd ők megoldják.  Bicikliznek, főznek, kutyát sétáltatnak, angol nyelvű filmeket néznek, múzeumba, kiállításokra járnak, kirándulnak. Egyszerűen élnek.

Telt-múlt az idő, és mint a mesében, boldogan éltek, míg… az idei első szülői értekezlet után  szegény barátnőm kétségbeesetten hívott fel. Az értekezleten az iskola igazgatóhelyettese mondta el, hogy augusztus utolsó napjaiban felmondott  Tamiék fiatalabbik osztálytanítója.  A másik, nyugdíj előtt álló tanítónő legalább maradt, ő viszi tovább az osztályt egyedül, váltótárs nélkül. Jó erőben van, egészséges, vitamint szed – nem lesz beteg a következő tanévben. A harmadikosok tehát 14 óráig Ica nénivel lesznek, aztán pedig szétosztják őket a napközis csoportok között. Igaz, így elég sokan lesznek az így kialakuló vegyes csoportban, nem is ismerik egymást, viszont már jó fáradtak, borítékolhatók a konfliktusok – szóval arra kérik a szülőket, hogy lehetőleg 14 órára jöjjenek a gyerekekért – ez mindenki érdeke.

A barátnőm a következőket látja: Tami tünetmentes, de azért komoly figyelmet igényel. Egy ilyen zavaros helyzet biztos, hogy nem használ neki. Még nincs baj, de lehet. Szóval igyekszik előre gondolkodni és végigzongorázni a lehetőségeket:

  1. Tami lehetne magántanuló – bocsánat: egyéni munkarendű. Ezt persze kérvényezni kell és az Oktatási Hivatal fogja majd eldönteni, hogy engedélyezi-e ezt. Mondjuk a veszélyeztetett egészség lehet olyan nyomós érv, hogy akár egy éven belül pozitív döntés szülessen erről. De ha sikerül is a dolog, ki és hogyan fog foglalkozni vele? A szülők dolgoznak. Tanítót fogadhatnának néhány hasonló helyzetű családdal összefogva, de hátha tanulócsoportnak tűnnek, azokat pedig nem nézik jó szemmel. Ki tudja, mi lesz egy ilyen kezdeményezés sorsa. Ráadásul sok szervezés, anyagi áldozat – sem elég szabadidővel, sem mozgósítható pénzzel nem bővelkedik a család.
  2. Minden nap 14 órakor hazavihetné valaki a gyereket. De ki? A párjával mindketten vidékiek, nincsenek itt a nagyszülők, hogy besegítsenek. Ha itt lennének is –  még javában dolgoznak, igen távol van az egyre tolódó nyugdíjkorhatár.
  3. Tami egyedül mehetne haza minden nap 14 órakor. Azt azért nem merik kockáztatni. Az iskola közel van, de ahhoz még nagyon kicsi, hogy órákat töltsön egyedül a lakásban. Ő félne, a szülők meg féltenék őt.
  4. Bébiszittert fogadhatnának. Azon kívül, hogy nem könnyű ilyet találni, kifizetni sem gyerekjáték. A kétkeresős fiatal értelmiségi család nem tudja ezt kigazdálkodni a fizetéséből. A szüleiktől kérni – hát az azért vérciki így negyvenhez közeledve…
  5. Másik iskolát kereshetnének Taminak. A baj az, hogy a kicsit távolabbi állami iskolák éppen ilyen gondokkal küzdenek, nem érdemes csöbörből vödörbe lavírozni magukat.  Akad persze méregdrága magániskola is,  de abból sincs túl sok, ráadásul a fent vázolt anyagi helyzetük sem engedi meg ezt a megoldást. Egyszerűen nem telik rá.

– Hát igen – mondtam a barátnőmnek. – Én sem tudok több lehetőséget. Mit tudnék segíteni?

–  Segíts, hogy valóban mindent végiggondoltam-e. Csak mondd meg: ugye, ez azért nincs így rendben. Ez nem normális. Lehet, hogy ezt túlzás a közoktatás csődjének nevezni. De azért, ugye, normálisnak sem mondható?20171124_121952 Mit válaszolhattam?

Égi és földi szerelem

Új könyv került a polcomra. Egy szerelmi történet.

könyv 1

Hogy mit keres a jógairodalom mellett? Hát ez az. Aki egy szép, szívszorító és mégis feloldozást hozó történetet szeretne elolvasni – nem csalódik. Vannak benne egzotikus tájak: a külső és belső utazások ismeretlen vidékekre viszik az olvasót. És hát  találkozás,  egymásra találás és veszteség – az ember örök boldogságkeresésének forgatókönyve. Milyen ismerős és milyen egyedi mindegyik történet, mindegyik a mi történetünk!

Ez azonban mégiscsak egy kicsit más. A földi szerelem mellett megjelenik egy másféle kapcsolat is. Az égi szerelem útja nem könnyebb, mint amit a földi mása kínál. Ugyanúgy meg kell küzdeni érte és ugyanúgy ott vannak a botlások és akadályok ebben is. A Mester mégis mindentudó szeretettel fogadja el tanítványát. Ez az elköteleződés  öröktől való és mindörökre szól – így tartják a Mester és követői.

Ebből már sejthető, hogy a szerző nemcsak a szerelmi szálat szövi izgalmasra, hanem bevezet egy titokzatosnak tűnő világba, melyről a történet során mind több fátylat lebbent fel. Bepillanthatunk India lelkének mélyébe, távolról zengő üzenetében  egyetemes igazságokat ismerhetünk fel.

Nem mondhatja el más ezt a történetet, csak aki ismeri azt, amiről beszél. Aki maga is ismerős az égi és földi kulisszák világában. Maga is útonjáró, mint szereplőinek mindegyike. A szerző neve sejteti az ösvényt, amelyen lépked. S hogy kit is rejt LíláDéví  neve? A kíváncsiak megkereshetik a könyv szennylapján, de ne essünk tévedésbe! A  Beavatás című könyv nem a sikeres író, Vajda Katalin műve. Ez a történet LíláDévíé.

könyv2

 

 

Megnyitottuk!

Na, ez az év is jól kezdődik! Az elmúlt napokban kiderült, hogy a különböző vituális terekben és valós fejekben három különböző időpont is kering a tanévnyitót illetően… Egyben azért mindannyian biztosak voltunk: a tanévet MA kell megnyitni, a nap bármely órájára is essék az ünnepélyes aktus. Menteni kell a menthetőt, nehogy már valaki is lemaradjon a dologról! Na, így történt, hogy ma három tanévnyitót tartottam, amiről Facebookon értesítettem is az elérhetőket:

… Szóval holnap háromszor nyitom meg a tanévet, hogy egyszer megnyíljon. Kilenckor, fél tízkor és tízkor. Minden alkalommal kívánságteljesítő cédulákat osztogatok. És aki mindhárom eseményen részt vesz, annak lehet három kívánsága a következő tanévet illetően… 

És lőn. Mindhárom eseményre szép számmal gyűltek össze a diákjaink – ki-ki ahogy tudta a kezdési időpontot. Volt zene, performansz és amit akartok.

És igen, az ominózus kalapban összegyűltek a kívánságok. Diákjaink lelkesek voltak, hiszen felelős ígéretet kaptak, miszerint valamennyit teljesítem! Komolyan vették, hogy mindent (is) tudok. És valóban. Ezekből a kívánságokból van, amit gyakorlatilag azonnal teljesítettem, néhányra még várni kell egy kicsit. De mindet számon tartom! Íme egy kis gyűjtemény ezekből:

Szeretnék két szabad napot – Kívánságod máris teljesült. A két szabad nap a SZOMBAT és a VASÁRNAP!

Legyen egy kicsit rövidebb az év – Egy szavadba kerül. 2019 csupán 365 napos, ám sajna 2020 szökőév lesz, amikor a február az általános 28 helyett 29 napos lesz. Intézkedtem, hogy  ez szombatra essen, így legalább egy nappal több pihenés jut nektek (lásd a fenti kívánságot)

Többen hedonisztikus igényekkel léptetek fel: Csokit akarok! Korlátlan mennyiségű kávét és benzint! Golden Virginia dohányt! Természetesen minden, sőt, több minden a  rendelkezésetekre áll. Mivel szerencsére nem mondtátok, hogy mindezt hol és milyen térítés ellenében kívánjátok, hát a félreértések elkerülése érdekében jelzem, hogy amennyiben a csoki-és kávéautomatánk is kevés volna, a megfelelő boltokban juttok a továbbiakhoz.

A tanulmányi igényeket vettem, tanév közben visszatérünk ezekre, azonban a jó társaság, új emberek iránti igények máris kielégíttettek. Ennél jobb társaságot az ember kívánni sem tud magának. Aki azt kívánta, hogy szeretne 2 jó csaj között ülni és… (szerencsére olvashatatlan), annak a számára engedélyezem, hogy az osztályteremben három széket helyezzen el az asztal mögött, ezzel létrehozva az ideális feltételeket ahhoz, hogy két jó csaj között tudjon ülni. Mivel nem írta alá, így nem tudom, melyik tanteremben kellene ezt megvalósítani, ezért bízom rá a dolgot. A Nemzetközi Kacsanapot JJ és Niki nevében, látatlanban is megígérem, természetesen párolt káposztával.

Amit sajnos nem ígérhetek biztosra: Bukjon a … (egy párt neve) a helyhatósági választásokon. Léccilécci!, cserébe viszont a saját pacsit szeretnék Marival! kérés minden áldott nap megvalósítható. Találkozzunk holnap is!

DSC_0160

 

Európa arca

Egyszer a vendégünk volt. A Szalonunkba hívtuk el beszélgetni és ő – alig akartam hinni – elfogadta a meghívást.  Már akkor is, tizenéve havi rendszerességgel szerveztünk ilyen beszélgetéseket okos, érdekes emberekkel.  A lakásban gombostűt se lehetett leejteni. Ült a nagyszobában, mellette én; nekem kellett volna a kérdéseimmel terelgetni a beszélgetést. Bevallom, akadozva ment a dolog és ez nem őmiatta alakult így. Pedig hát nem voltam felkészületlen. A könyvei a polcunkon, a bennük megfogalmazott morális kérdések számomra is húsbavágók. Mégis. Soha azelőtt és bevallom, azóta sem beszélgettem ilyen gyors és ugyanakkor tiszta gondolkodású emberrel. A szabadságról beszélgettünk, a filozófia jelentőségéről, az értelmiség felelősségéről a világ ügyeinek alakulásában. Na meg az életéről. Akkoriban jelent meg  a Bicikliző majom című életrajzi könyve. Uramisten, mi mindent  élt át! Mi mindent bírt ki! És mi mindennel szállt szembe! Az utolsó interjújában azt mondta: Ha az embert majdnem megölik, onnan nem fog tudni félni, mitől féljen már? Életútja fordulataival  éppúgy dokumentuma a XX. század történelmének mint egy rendkívüli gondolkodó szellemi útjának. Ez a kettő szétválaszthatatlan, őbenne, őáltala egy. Ezért nevezte Bernard-Henri Lévy az ő okos, barázdált arcát Európa arcának.

Heller

“A pénz hatalom, de véges, nem örök. Ezt jól tudják azok, akiknek vagyonuk van. Az hiányzik nekik, ami minden tisztességes íróembernek vagy filozófusnak megadatik – a remény a halhatatlanságra. Az ember rég a föld alatt porlad, de még mindig tudják róla, hogy ki volt: Jürgen Habermas, Richard Rorty vagy Lukács György.” 

És Heller Ágnes

 

(Az idézet  a Bicikliző majom című könyvből való  Múlt és Jövő Könyvkiadó, Bp. 2004.)

Nyári út Extremisztánba

Az ember azt gondolná, hogy júliusban az oktatásban is beköszönt az uborkaszezon. Ehelyett a nyár kellős közepén berobbant  a Köznevelési törvény alapos módosítása. Noha indoklásában a közjóra való hivatkozás dominál, nem kell nagyon hozzáértőnek lenni, hogy lássuk: a várható eredmény nemigen felel meg ennek az elvárásnak. Hát hogy lehet ez?

Nem olyan régen, két éve próbálgattam, érvényes-e az oktatás szűkebb tartományában is az a leírás, mely a világ kétféle működését igen szellemesen Extremisztán és Átlagisztán néven írja körül Mérő László A csodák logikája című nagyszerű könyvében. Magyarázni sem kell, a két elnevezés magáért beszél. A közoktatás – vagy köznevelés, ahogy manapság a gránitszilárdságú 2011-es törvény hívja – természeténél fogva átlagisztáni volna: hosszú távú, eredményeiben is évtizedes távlatokban megmutatkozó folyamatról van szó. Ehhez képest rapid és szükségszerűen átgondolatlan folyamatok részesei vagyunk és most íme, itt az új törvénymódosítás, amelyet egy röpke egyheti halasztás után fogadott el a honanyák és honatyák felelős gyülekezete.

Az Új Pedagógiai Szemlében most megjelent, valójában két éve született írásban már gyanakvóan fogalmaztam: “Lehetséges, hogy szómágiával van dolgunk? Hogy a legyen teremtő erejében bízva nem tűnik fel a leírt passzusok és a valóság végtelen távolsága? Esetleg feltűnik, de a duplagondol klasszikus technikájának gyakorlott alkalmazása által mindkettőt helyénvalónak találja? Hogy az oktatáspolitika birtokolja „azt a képességet […], hogy valaki egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó nézet birtokában van, s mindkettőt elfogadja”? – ahogy azt Orwel írja az 1984-ben. …..

Nos, ilyesmi azért Átlagisztánban nem dívik. Ez már az a vad világ, ahol körülbelül bármi megtörténhet. Ahol a fantázia az úr. Ebben az esetben nyugodtan félretolhatjuk az eddig működőképesnek hitt modellünket és nézhetünk másik után. “(ÚPSZ 2019 1-2)

Itt tartunk? Itt tartunk. S mit lehet tenni ilyenkor? Nagyszerű és hozzáértő pedagógusok, tudósok szólalnak meg. Gyarmathy Éva, az atipikus gyerekek kutatója és támasza ezt írja:

“A manipuláció ellenszere a tiszta gondolkodás, a tiszta megoldás. Az oktatásban ez azt jelenti, hogy az érintetteknek választaniuk kell. Az egyik út, hogy a szakmaiságot követik, és elvetik az ennek ellentmondó központi elvárásokat. Ez esetben a felelős szülőknek azonnal pert kell indítaniuk az oktatásirányítás ellen, hiszen nem biztosítja a gyerekek megfelelő fejlődéséhez, tanulásához szükséges feltételeket, és persze ki kell menteniük az ártalmas közegből gyermekeiket. A pedagógusoknak szakmailag korrekten kell eljárni, és azonnal ott kell hagyni a közoktatást, ha szakmailag elfogadhatatlan tanításra kényszerítik őket….

A másik út, hogy a szülők és pedagógusok minden, jelenleg érvényben lévő és az oktatást érintő rendeletet és törvényt betartanak, és a szakmaiságot figyelmen kívül hagyják. Legfeljebb egy hónapig tarthat ki ez, amíg úgy tűnik, hogy létezik magyar közoktatás, de a szakmaiságnak és önmagának is ellentmondó rendszer káoszba fullad. A szófogadást lehetne kimaxolni, de ettől az úttól is rettegnek a résztvevők, mert felrúgni a bár hamis, de jól bejáratott össztáncot, rebelliónak minősül.

Marad tehát a harmadik út, amelyet eddig követtünk, és a kormány céljainak megfelel. A jövő nemzedékét megnyomorító rendszert fenntartjuk, és kiszolgáljuk a nemzetpusztítást azáltal, hogy mentjük, aki még menthető, keressük a réseket, ahol az erőszakos, ostoba rendszerben levegőt lehet venni. A gyerekek államosítását célzó törvénnyel most ez az út lett a még kevésbé járható, és fel kell tennünk a kérdést: Ki oldja meg helyesen a problémát? Aki kreatívan kiskapukat talál, hogy megfeleljen a kormány újabb elvárásainak, és ezzel eltűri, és fenntartja az ártalmas oktatási rendszert. Vagy aki nem folytatja a maszatolást, és tiszta szabályokkal, szakszerűen akarja a munkáját végezni?

(Gyarmathy Éva: Maszatolás HVG, 2019 július 11. számának 64. oldal, és https://osztalyfonok.hu 2019. júlus 15 és HVG)

Nekem meg Bertók László egy verse jár az eszemben:

Ó én a bátrakat nagyon,
engem ölni is meg lehet,
homokhegy tövében a nyom,
és magamtól is elveszek.

Ó én tapsolok, mint a seb,
és azonnal bestoppolom,
kérem, én néha istenek,
túlteszek a halálomon.

Ó én sose huzakodom,
csak csinálgatom a helyet,
ha most sem ütöttek agyon,
akkor úgy is megy, ami megy.

Ó én gyávább is lehetek,
de az igazat nem tudom.

 

 

 

 

Keserű levél

A minap ígértem, hogy tényleg, most már gyakrabban írok. Azt nem tudtam ígérni, hogy csupa vidámat. Bizony ez sem lesz az, mégis fontosnak éreztem, hogy megosszam.

Az alábbi szöveg nem is az enyém: levelet egy barátomtól kaptam. Nem igazi magánlevél ez, s hogy valóban a nyilvánosságnak szánta az már az aláírásából is kiderül:

XY mesterpedagógus, közoktatási szakértő, édesanya

Érdemes figyelni a szavára, hiszen mesterpedagógusként alaposan ismeri az iskola világát, közoktatási szakértőként járatos  a törvényi szabályozók paragrafusaiban éppúgy, mint azok alkalmazásának gyakorlatában s végül édesanyaként saját élménye van mindezek működéséből. Vagyis a működésből eredő anomáliákból.

Ezt írta hát nekem és én továbbküldöm nektek  egészen apró javításoktól eltekintve majdnem szó szerint, noha nem teljes terjedelmében:

 A fiam autizmussal él, Asperger-szindróma a közkeletű elnevezése. Általános iskolai tanulmányait hat iskolában teljesítette, felső tagozaton már magántanulóként. Nem mi szerettük volna a magántanulóságot, de Miskolc környékén így jártunk az iskolákkal.

Középiskolába Budapesten jár, egy angol-magyar két tanítási nyelvű jó gimnáziumba. Most fejezte be a 11. évfolyamot. Ebben az iskolában is magántanulóként teljesíti tanulmányi kötelezettségeit.

Sem a magatartása, sem a származása miatt lett magántanuló, sem a közoktatásból való kimentés szándéka miatt.

Azért magántanuló, mert nem tud napi 7-8 órát közösségben lenni. Hiperszenzitív a hallása, a látása. A „neonlámpás” világítást egyáltalán nem tudja tolerálni, látja a rezgéseket. Az egész világ vibrál neki. Túlhallása van, vagyis sokkal több hangot észlel társainál és az észlelt frekvenciatartomány is szélesebb. Ezek miatt idegrendszere gyorsabban fárad.

Nem tartom jónak több szempontból sem, hogy a fiam magántanuló. A viselkedésmintákat csak közösségben tudná elsajátítani, de nincsenek közösségi élményei. Nem élvezheti a tanárok óráit. Mindent egyedül kell otthon megtanulnia, száraz könyvekből.

Ennek az iskolának hálásak lehetünk, hogy bár fel van mentve a tanítási órák látogatása alól, mégis szabadon bejárhatott tanítási órákra. Sajnos keveset ment be és ennek az oka a magántanulók kötelező osztályozó vizsgáinak merev és szigorú rendszere. Mivel tanév közben nem szerezhetett osztályzatokat, nem látta értelmét az iskolába járásnak.

Az iskola ebben az évben június első hetére tette az osztályozóvizsgákat. Öt nap alatt tizekilenc vizsgát kellett tennie tizenöt tantárgyból. Bárki belegondolhat, hogy kívánna-e, tudna-e ennyi vizsgán ennyi idő alatt megfelelően teljesíteni.

Kicsit kevesebb lett volna, ha felmentést kap az úgynevezett készségtárgyakból. Bár kértük, ének-zenéből és tánc és drámából nem mentették fel az értékelés alól. Testnevelésből is csak nagy nehezen sikerült megértetnünk az iskolával, hogy képtelen levetkőzni, tornaszereket használni.

Ha nem így volna, akkor is indokoltnak érzem feltenni a kérdést: mi értelme van a testnevelés osztályozó vizsgának egy iskolába nem járó gyerek esetén? Gyűrű, korlát gyakorlatok, szekrényugrás szerepelt többek között a vizsga követelményeiben! Végül ebből az egy tantárgyból megkapta a felmentést.

A végére azért nagyon elfáradt és bizony, elfáradtam én is, aki végig ott voltam vele ezekben a megpróbáltatásokban. Folyamatosan azt kérdem: Miért van ez így, így kell-e lennie?

Tekintsük át az osztályozó vizsgák rendjét! Egész végig tartsuk eszünkben, hogy a következő rendelkezések a hétéves, elsős kisiskolásokra is vonatkoznak!

A Köznevelési Törvény 55§ (3)-ban olvasható az osztályozó vizsgákról rendelkező rész:

Az, akit felmentettek a kötelező tanórai foglalkozásokon való részvétel alól, az igazgató által meghatározott időben, és a nevelőtestület által meghatározott módon ad számot tudásáról.

„a nevelőtestület által meghatározott módon”? Lássuk, van-e szabadsága bármiben is a nevelőtestületnek!

A 20/2012. (VIII. 31.) EMMI rendelet 24. pontjában (24. A tanuló tevékenységének, munkájának pedagógiai értékelésével kapcsolatos szabályok) pontosítja, hogyan kell egy osztályozó vizsgát lebonyolítani:

Ezt nem részletezném, csak kiemelném a leglényegesebb pontokat:

  1. § (1) A tanuló osztályzatait évközi teljesítménye és érdemjegyei vagy az osztályozó vizsgán, a különbözeti vizsgán, valamint a pótló és javítóvizsgán nyújtott teljesítménye (a továbbiakban a felsorolt vizsgák együtt: tanulmányok alatti vizsga) alapján kell megállapítani.
  2. § (2) Osztályozó vizsgát kell tennie a tanulónak a félévi és a tanév végi osztályzat megállapításához, ha a) felmentették a tanórai foglalkozásokon való részvétele alól,
  3. § (3) Egy osztályozó vizsga – a (2) bekezdés b) pontjában meghatározott kivétellel – egy adott tantárgy és egy adott évfolyam követelményeinek teljesítésére vonatkozik. A tanítási év lezárását szolgáló osztályozó vizsgát az adott tanítási évben kell megszervezni.

Kérdem, mi értelme van a félévi osztályozó vizsgának? Nyílván nem szólhat az egész tanév anyagáról és eredménye nem is számít be az évvégi vizsga alapján megszülető osztályzatba!

  1. § (4) Tanulmányok alatti vizsgát legalább háromtagú vizsgabizottság előtt kell tenni.

Tehát írásbeli vizsgán is három főnek kell jelen lennie.(???) Később a jogszabály csak felügyelő tanárt említ.

  1. § (5) A tanulmányok alatti vizsga követelményeit, részeit, így különösen az írásbeli, a szóbeli, a gyakorlati vizsgarészeket, az értékelés szabályait az iskola pedagógiai programjában kell meghatározni.

Lehet, hogy belső szabályozás határozza meg a részleteket, de ha mindezt betartják (márpedig muszáj nekik) szerintem nem sok mozgástere maradt a nevelőtestületnek.

A jogszabály hat vizsgában maximalizálja az egy napon letehető vizsgák számat. Teljesen törvényes egy nap három szóbeli és három írásbeli vizsga. Hajrá felnőttek! Egy hétévestől ezt elvárjuk.

  1. § (1) Egy vizsganapon egy vizsgázó vonatkozásában legfeljebb három írásbeli vizsgát lehet megtartani. A vizsgák között a vizsgázó kérésére legalább tíz, legfeljebb harminc perc pihenőidőt kell biztosítani.
  2. § (1) Egy vizsgázónak egy napra legfeljebb három tantárgyból szervezhető szóbeli vizsga.

Sajátos esetünkre nézve nem értem, miért nem szerezhet egy magántanuló év közben osztályzatokat? Miért nem csinálhat projekteket, prezentációkat? Miért nem számolhat be részletekben? Miért nem használhat saját maga által készített segédeszközöket a vizsgán? A rendszeres beszámolással a szerzett tudás is alaposabb és több mindenre kiterjedő lenne.

Az osztályozó vizsgáról az ötvenes évek kihallgatási módszere jut mindig az eszembe:

A (kiskorú) vádlott az asztal egyik oldalán, a túloldalon a három szemüveges felnőtt és a lámpa szembe világít.

asztal

P.S: barátom augusztustól elhagyja a közoktatást. A fia jövőre érettségizik, s mivel kiemelkedően tehetséges informatikus, biztosan talál majd helyet magának valamelyik egyetemen. Nem biztos, hogy magyarországin.

Vizsgaidőszak

A cím megtévesztő. Ugyanis éppen vége van. Különben nem írnék, hanem ott ülnék valahol egy meleg, melegebb  és még melegebb teremben kicsi, nagyobb és még nagyobb diákokkal és kérdezném-nézném-hallgatnám őket. Aztán meg görnyednék a mindenféle papírok fölé, összeolvasnék és aláírnék okleveleket, bizonyítványokat, stb, stb… ami jön, ami kell.

Vizsgából pedig, ugye, van sokféle. Van, ami meghitt és van, ami impozáns.

Sőt, olyan is van, mely fordulatos 🙂

Kitalálhatjátok: lezajlottak a kicsik vizsgái. Ha valaki engem kérdez, nem nyúztuk volna őket ezzel, de hát mégiscsak megcsináltuk. Nagy dobás volt!

És aztán az érettségik. Az írásbeliről már meséltem, de ami koncentrált izgalmakat hozott, az a szóbeli vizsgák garmadája volt. A leghűvösebb teremben is felforrósodott a levegő – és nemcsak a kegyetlen kánikula miatt.

Közben meg az egyetemisták! Hiszen ők is levizsgáztak és a diplomájuk mellé megkapták a jógainstruktori képesítést tanúsító oklevelet. Igen, jól látjátok, két csapat. Bizony!

És most vége. Hol volt, hol nem volt, könnyű volt, nehéz volt, nyugis volt, pörgős volt – megvolt. És akárhogy is volt, vitézül helyt álltak a kicsi, nagyobb és még nagyobb diákok meg a fáradt, fáradtabb és még fáradtabb tanáraik.

Mindenki megérdemelten élvezheti a

VAKÁCIÓT!

(úgyhogy mostantól megint gyakrabban írok, ígérem)

DSC_0114.JPG