Már megint, még mindig…

Amikor a  nyárfavatta már olyan sűrűn szállingózik, mint a  hóesés, tudhatjuk: eljött az idő. Az idei a múlt hétfőn kezdődött. Azóta tart – minden napra van valami. Ma szakma volt, holnap infó, aztán föci, s még a jövő hétre is jut belőle. Mindig ugyanaz – és mindig valami más. Van, amit szeretek és van, ami a terhemre van, más meg egyenesen bosszant ebben a visszatérő ünnepélyes társasjátékban, az ÉRETTSÉGIBEN.

DSC_0061[1]

 

Szeretem, amikor reggel bemondja a rádió, hogy elkezdődött és az egész ország az érettségizőknek drukkol. Ismeretlenek kívánnak sok szerencsét hajnalban a villamoson a csinosan öltözött, karikás szemű gyerekeknek. Hirtelen mindenki úgy érzi: hiszen ők mindannyiunk gyerekei. És ez szerintem így is van; mindig így, csak nem mindig látszik.

 

Terhemre van, hogy olyan rettentő sok papírt, jegyzőkönyvet, mindenfélét kell pontosan vezetni a vizsga törvényességét fenntartandó. Ezerszer nézzük át, s mégis,  hol egy aláírás, hol egy pecsét hiányzik, amit aztán igen körülményes pótolni hol ezért, hol azért.

Egyenesen bosszant, amikor kiderül, hogy valaki megint jó fej akart lenni és kiszivárogtatott a szigorúan őrzött feladatokból valamit. A játékrontó miatt mindenkinek nehezebb az élete, ráadásul a “megtanultam, tudom” édes öröme is megsavanyodik a szájban.

És mégis: szeretem, hogy milyen összeszedettek, hogy izgulnak, hogy komolyan veszik. Igen, ez fontos, ez a legfontosabb az egészben. És így elnézve őket, minden korábbi rosszalkodásukat elfelejti az ember.

 

 

De azért: terhemre van, hogy mindig kell tartalék toll meg számológép meg térkép meg szótár, mert biztos lesz, akinek nincs. Elfelejtette vagy nem nem találta meg otthon vagy neki senki nem mondta, hogy ilyet is kell hozni.

Na, ez utóbbi már bosszant.

 

Szóval megy minden a maga útján. Semmi különös, ugye. Minden évben ez van.

Ja, hogy mégis belesápadunk, belesoványodunk, belepistulunk az izgalomba, a folyamatos drukkba? Hát, magunkra vessünk. Így jár, aki mégiscsak és mindennek ellenére az, amit jobb híján úgy hívnak: tanár.

DSC_0062[1]

Advertisements

ZK mint Zöld Kakas

“…jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk” – írta Konrád György A látogató végén.

Az Esemény Facebook oldalán hetek óta szaporodnak a bejegyzések, s tegnaptól a fényképek is. Megtörtént, íme, a dokumentumokból is látható. Dúll Andrea okosan beszélt. Földes Petra okosan kérdezett. Mari pedig csak kereste és kereste a szavakat, hogy valahogy megfogalmazza, miről is van szó. Vagy inkább kiről, kikről. Azokról, akik ott ültek – de milyen sokan, milyen sokfelől! És azokról is, akik akartak, de nem tudtak eljönni. Meg még azokról,  akik nem is tudtak az egészről. Igen, róluk is.

A könyv, ami összegyűjtötte ezt a sokféle embert olyan sokfelől, első látásra egy iskoláról, a mi iskolánkról  szól. A történetek a mi történeteink: a furcsaságainkról, örömeinkről, fájdalmainkról, a sikereinkről és kudarcainkról. De a mi történetünk mindenkié: arról, hogy igenis muszáj valami igazán fontosat, emberit létrehozni, ami, mondjuk akár egy iskola is lehet. Hogy lehet és kell találkozni. Legelőször is önmagaddal, s velük, a többiekkel is. Nem könnyű, persze, de jó, mert valami igazi, valami lényegi dologról szól. Olyasmiről, ami több egy iskolánál, túlér a tudomány határain is. Amiről én, Mari mindig csak dadogni tudok.

Azt hiszem, akik eljöttek tegnap, mégiscsak értették a dolgot. Ott volt a levegőben. Ahogy egyre több pótszéket cipeltek be hátul. Ahogy ismerősökként tudtak egymásra nézni az ismeretlenek is, mert ott és akkor tisztán látszott, hogy közük van egymáshoz.  És énnekem mindannyiukhoz. Megrendülten mondok köszönetet ezért.

csendelet

 

Versgenerátor

Most már aztán tényleg…

A múltkor meséltem, hogy csinál Csipetke, az atipikus. Nos, a költészet napján találkoztunk legutóbb, s erről jutott eszembe, hogy a betűkirakós őrületet, melyről két hete írtam,  lírába konvertáljam. Szerencsére találtam segítséget hozzá: nyelvész édesapja emlékére Mártonfi Attila létrehozta a halandzsavers-generátort. Egy kattintás és megtalálod, ingyen hozzáférhető:

Képkivágás

Igaz, hogy a terembe kiraktam egyensúly-játékokat, kúszó-mászó-lengedező izéket, összeszerelhető kütyüket és mindenféle szó- és egyéb kártyákat, Csipetke egyenesen a laptophoz rohant, ott engem is megfelelően elhelyezve befészkelte magát az ölembe és el sem mozdult onnan egészen addig, míg nagy szomorúságunkra el nem szaladt az idő.

És generáltunk és generáltunk és generáltunk… Ütemhangsúlyos és időmértékes verseket egyaránt, közben persze tisztázva, hogy melyiknek mi a jellegzetessége.

Az igazi nehézséget nekem nem az okozta, hogy meg kellett magyaráznom, mi a hexameter s a pentameter, hogyan vannak a belrímek a Balassi-strófában és mi újság a felező nyolcasokkal. Elvégre is bölcsész lennék, vagy mi a szösz. Az, hogy nem egyszerűen elmondtam mindezeket, de Csipetke rendesen meg is tanulta a legfeljebb humán tagozatos gimnáziumokban előkerülő verstani ismereteket, utóbb derült ki. A nagy nehézséget pillanatnyilag az jelentette, hogy  ragaszkodott hozzá: a generált verseket olvassam fel hangosan, jól érzékeltetve a halandzsaversekben hibátlanul megmutatkozó verstani sajátosságokat.  Hát ez azért kemény. Próbáljátok ki, csak egyszer! Itt van például egy

Balassi-versszak

gyunrúnni végyúko   kagó gűtröt nyuko   nyagúcsrőcs dedtizezsza
gyí nyaső vázanlan   tyátyvlív szózsínyőnlan   cicsza gyado gővösza
zsozsa dzódzé keke   zsí gyágycslacs suszeke   gütütnyi gylagynyuvusza

Nos, talán megértitek, hogy az óra végére indokoltnak mondható állkapocs-merevséget és agyzsibbadást éreztem. Kellett némi idő, míg ismét visszatértem a hétköznapok világába. De nem sikerült egészen. Ott zümmögött a fejemben az egész, kísértett az Aszklepádeszi strófa a glükoni sorral a végén.

Szóval a versgenerátor végül belőlem is kipörgetett egy verset. Nem halandzsavers, műfaját tekintve inkább klasszikus formában írt jeremiádának mondanám. Címe: Csipetkevers

 

 

Kitüntetéseim

Nem most kaptam őket, hanem úgy két évvel ezelőtt. Nem adta hírül újság, nem vertem én sem nagydobra. Most azonban eljött az idő, hogy elmondjam a dolgot. Ugyanis úgy érzem, ami most következik, az valójában a díjátadó. Vegyük hát sorra, milyen kitüntetésekről van szó.

1. Ha valakit Dúll Andrea, a környezetpszichológia magyarországi meghonosítója meghív, hogy az általa szerkesztett sorozatba írjon egy kötetet: hát az a valaki ki van tüntetve.

2. És ki van tüntetve, akinek az írásáról Mérő László, a (többek között) briliáns esszéista azt mondja, hogy ritka eset, hogy egy tudományos sorozatban megjelenő szöveget, amelyet kötelességből olvasok el, mert megígértem, hogy ajánlást fogok hozzá írni, kifejezetten élvezzek, és olvasás közben helyenként hangosan kuncogjak. 

3. És hát ha Vekerdy Tamás, akinek  emberséges szavain nemzedékek nőttek fel, azt írja egy könyvről, hogy mindenkinek olvasnia kellene – és nem is csak gyerekügyben. Ember-ügyben, mondhatnám, világ-ügyben…, akkor a szerző joggal érezheti kitüntetve magát.

A három kitüntetés a ZK mint Zöld Kakas című könyvhöz kapcsolódik. Ez az a könyv, melynek megírására Dúll Andrea biztatott, s melyhez  Mérő Lászlótól és Vekerdy Tamástól kaptam ajánlást. És most eljött a pillanat, hogy végre kézbe is vehető, lapozható, olvasható tárgy lett belőle – magyarul: megjelent. Vagyis hát április 25-én lesz a hivatalos könyvbemutatója. Már él a Facebook-esemény és annak rendje-módja szerint a L’Harmattan Kiadó is hirdeti itt-ott. Lesz köszöntő, beszélgetés, koccintás – minden, ami kell. Én pedig hálás szívvel mutatom fel kitüntetéseimet, s adom tovább a társszerzőknek: a könyvben megnevezett vagy éppen  a sorok között bujkáló kollégáknak és gyerekeknek. Nekik, akik nélkül nem született volna, nem lenne ZK, a Zöld Kakas.

borító 2.

Helló, Siker Asszony!

Most, hogy Ady-évforduló van, ismét sokat idézik a költőt. Van is miért, hátborzongatóan aktuális. De most mégsem erről szeretnék beszélni, hanem egy szőke srácról, aki vagy tizenöt éve állított be hozzánk. A hirtelen nőtt, kék szemű kölyök úgy festett, mint a  legkisebb királyfi a mesében. Vidékről érkezett  a Kakasba, mert valami újra, tágasabb világra vágyott, mint ami megadatott neki.

Hamarosan megotthonosodott itt, Budapesten, pedig nem volt könnyű tizenötévesen otthagyni az imádott mamát, koleszosnak lenni a nagyvárosban.  Neki pedig nemcsak a tanulás ment, hanem az elveszettség helyett, amitől annyira féltette mindenki, valóban magára talált. A jó kiállású fiút hívták divatbemutatóra, fotózták kicsiben-nagyban – mindenhogy jól mutatott. S hamar kiderült, hogy nemcsak a kifutón állja meg a helyét. Mentoraként kiderítettem azt is, hogy szereti a verseket, így egymásra találtunk közös szenvedélyünkben. Rengeteg szavalóversenyre készültünk együtt. Istenem, mennyit izgultunk! Mégsem tudom megmondani, mi volt a jobb: nézni őt a színpadon, vagy az irodában órákon át elemezni a verseket, próbálgatni a hangsúlyokat, játszani a ritmus- és hangszínváltásokkal. József Attila, Pilinszky, Nemes-Nagy Ágnes és még sok nagy költő  verseivel foglalkoztunk, de mind között a legjobban egy Ady-vers sikerült. Emlékszem rá, megfagyott a levegő, ahogy annak idején, talán tizenöt éve a közönség és a bírálók arcába vágta: Nem kellek? Jól van. Jöjjön, aki kell… Mindenkiben benneszakadt a szó. Ez a vékony kamasz zavarba ejtően gőgös volt, sütött belőle a hideg megvetés, mint aki tudja: Ő itt az érték, hiába volt a provinciális nagyképűsködés, a szűklátókörű fanyalgás, hiába tanácsolták el azokból az elitgimikből. Köszöni, most már Ő nem kér belőlük.

Szóval leérettségizett és színész lett. Rég nem találkoztunk, de mindig figyelünk egymásra. Hát mondhatom, most meg énbennem állt meg az ütő, amikor megláttam, hogy az emlékévre kiírt pályázat alkalmából ismét elővette ezt a verset. Ahogy hallgattam, felismertem benne a közös munkánkat, de az új színeket is. Hiába, sok év telt el azóta, érett ő maga és érett benne a szöveg. Nézzétek, hallgassátok meg! Azt gondolom, ő az, akire Siker Asszony mégiscsak felfigyelt abban a nagy tolakodásban. Kiválasztotta, kezet csapott véle:  Én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa, nagyharang! 

Hát sok boldogságot!

zolika

https://www.mediaklikk.hu/ady-es-en-palyazat-video/cikk/2019/03/20/manasse-david-bucsu-siker-asszonytol/?fbclid=IwAR3UrHZtGOCMCQjS4QBJ-p72GrVPMyxtlRcapnXgIMuiUbpZlpCKBwIfTQQ#

Tanácstalan vagyok…

Elég régóta ismerjük egymást. Többször írtam már róla.  Három év egy hatéves gyereknek nagyon  sok idő és hát nekem sem kevés. Amikor megismerkedtünk, tudtam, hogy nem egyszerű gyerekkel van dolgom – megelőzte a híre. És mondhatom, a szóbeszéd nem túlzott. Az világos volt, hogy aki két-háromévesen  ír-olvas (több nyelven), számol ( milliós számkörben), annak mást kell tanítani, mint az ábécét. De azt kitalálni, hogy mit és főleg hogyan, ahhoz nem tudom, milyen szakos tanárnak vagy tudomisén minek kellene lenni.

IMG_20160111_104646

Szerencsére elég jól bítta a próbálkozásiamat. Az biztos, hogy rengeteget kellett tanulnom tőle. Megismertem mindenféle egzotikus nyelveket, sokat fejlődött a mozgáskultúrám és a kreativitásom is. Ő pedig eléggé értékeli a teljesítményemet, nem panaszkodhatok.

De most igazán fő a fejem. Karinthy Babits-paródiája szerint elég sok iskola és egyetem járt a jeles költőbe. Mivel a poeta doctus komoly ember volt, ezért udvariasan fogadta a kellő tisztelettel közeledőket. Ez a polgári manír egyáltalán nem jellemzi a mi Csipetkénket. Egy másik nagy költőnk versére utalva megállapítható, hogy  ő még őszinte ember – ha értitek, mire gondolok. Szóval milyen iskolát írassuk be őbelé? Egy biztos: annak fel kell kötni a fehérneműt!

Mi várható egy földrajz órán? Itt vannak például a térképek és zászlók, melyeknek régóta szerelmese:

Persze, a maga módján! Próbáld csak meg rábírni, hogy elvégezze az óvodai csoportban mindenki számára könnyen megvalósítható feladatot! Ugye, világos, hogy ilyen uncsi dologgal nincs kedve foglalkozni – egyszerűen elvicceli:

És mi lehet a kimenetele egy nyelvórának? Gyönyörűen ír, igaz, balkézzel és a ceruzafogásától bármelyik tanító néni elsírná magát. Nem csoda, hogy  gazdag a szókincse – rengeteget olvas. Így aztán egy szempillantással megállapítja, hogy a társasjáték dobozán német nyelvű szavak vannak kirakva. Aztán hatvan percig rakosgatja a betűket. Nagyokat kacag hozzá, rettentően szórakoztatja, hogy becsap mindenkit. Nézzétek csak!

Az elmúlt három évben rengeteg ötletem volt. Most némileg tanácstalan vagyok. Hogyan fogom meggyőzni ezt a Csipetkét arról, hogy  komolyan kell vennie bennünket, felnőtteket? Legalább ami ezt az iskolásdit illeti…

Idesereglik, ami tovatűnt…

A napokban lett volna 90 éves. Nem lett. Az íróasztalánál, rajza fölé hajolva érte a halál 65 évesen. Amikor találkoztam vele, akkor éppen pihennie kellett volna, de nemigen ment neki. Felesége és az akkor tizenhat éves kislánya volt vele, én meg a férjemmel és óvodás kislányommal voltam ott a Színházi Intézet balatoni nyaralójában. Fiatalasszonyként elállt szemem-szám: soha nem láttam még embert, aki ennyire a két végén égette volna a gyertyát. Ugyanakkor  megragadott az a bensőséges, gyengéd viszony, ami a kislányával évődő szavaikból sütött.

Sok év telt el, mikor újra találkoztunk: a kislány meg én. Tőle tanultam először a jóga tudományát, ő mutatott nekem olyan utat, amelyen azóta is járok. Közös munka, s annál is több, évtizedes barátság köt össze bennünket. Természetes hát, hogy a Papáról szóló megemlékezésnek az iskolánk adott helyszínt. Az az iskola, amelyben olyan sok órát töltött, annyi mindent tett Yamuna, Fehér Zsuzsa.

És most már hadd beszéljen Fehér Miklós. Ő, akinek a szavait tegnap barátai és gyerekei szólaltatták meg. Felrepültek, köröztek fölöttünk a mondatok,  kavarogtak, csillámló fátyolt borítottak ránk – ismét megtörtént a varázslat, amelynek annyiszor volt alkotó részese a  jelenlétével, gondolataival, díszleteivel.meghívó

” Tudja, a családom általában tömegsírba temetkezik. Gondolom, ez meglepi, mivel hogy az emberek többnyire saját személyes használatukra szánt sírokban nyugszanak, illetve oszlanak. Nekünk ez nem adatott meg. Mi tömegsírokba temetkezünk. Ne tekintse ezt hóbortnak, szektatörvénynek, vagy kényelmi szempontnak. Így adódott… Úgy adódott, hogy nekünk inkább a tömegsír jutott. Mivel nem tudjuk, hogy ezek a tömegsírok hol fekszenek, halottainkat önmagunkba temetjük. A szükséges kegyeletet így közvetlenül nyújthatjuk, de porladási idejük megegyezik a mi életidőnkkel.”

“Emlékszel, amikor esténként a jó farkasról meséltem, te mindig megkérdezted: “Tényleg? Ez valóság?” Később a valóságháborúkról beszéltünk, meg beszéltünk neked a fasiszták gyilkosságairól. És te megkérdezted: “Ez ugye mese?”

Tulajdonképpen így vagyok én is, ez egy sajátos skizofrnia. Ha az emlékeimet összeengedném a valósággal, ha rászabadítanám a múltamat a jelenre, nem tudna a két szín egymásra találása örömet okozni, nem tudnék hinni a szerelemtörvényű szövetségben, nem tudnék örülni annak, hogy kivirágzott egy kaktusz.”

” A hangyák elkezdték rendes évi vándorútjukat az asztalomon. Nem tudom megölni őket csak azért, mert hangyák. Berendeztem az asztalomat. Vonulási útvonalukról elpakoltam a festékeket. De ezzel nem elégedtek meg, a táskámba is bemásztak. Jönnek velem a színházba is. Ki tud itt igazságot tenni?”

DSC_1195

“Úgy gondolom, hogy tervezői magatartásom legfontosabb meghatározója az alázat az írói alkotás, a rendezői elképzelés és a közönség iránt.”

A sakkozás tanított meg arra, hogyan gondolkodjak a térbeli viszonyokban, meg merem reszkírozni, hogy a sakk tanított meg a tértervezésre, a játéktér kialakítására, ami a díszlettervezés egyik legfontosabb feladata.

Nagy iskolám még a gyerekrajz. A színházi munka előtt rajztanár voltam. Tanítványaim Pamacsi Abelinónak hívtak. A dícséret volt az egyetlen tanári módszerem. Nálam nem volt kockológia, tananyag sem volt. A gyerekek rajzoltak, én pedig csak csodáltam őket, meg persze viccelődtem. A gyereket ugyanis csak elrontani lehet.”

“Van egy visszatérő álmom. A zsúfolt repülőteret látom. A Mama és Ivánka várja az érkezésedet, valahol szétszóródva a barátnőid. De én nem vagyok jelen. Kétségbeesve kezdem keresni magam. Mért nem jöttem ki? Beteg vagyok. Eltévedtem? Látom, a Mama természetesnek tartja, hogy nem vagyok ott. Ettől még jobban megijedek. Tovább keresem magam. Hol lehetek? Persze a nagy vergődő keresésben felébredek, és csak akkor tudatosodik bennem, hogy én is kint voltam a repülőtéren,hiszen ha kerestem magam, akkor a kereső és a keresett azonos volt. Nem tudtam volna keresni magam, ha nem én kerestem volna. Az bizonyos, hogy nem más keresett engem.”

Elköszön, nézek utána. Most látom csak milyen kis ember ez a nagy ember. Olyan, mint önmaga mellszobra. Hova mehet egy mellszobor? A Parnasszusra.

Szathmári István: A kis csillag is csillag