Mennyire van Váctól Csörög? És Csörögtől Vác?

Kép1

A múlt hétvégén Vácott jártam a híres piarista gimnáziumban. A díszterembe a Csörögi Tanoda nagy pályázati projektjének ünnepélyes megnyitójára gyűlt a tarkabarka nép. Barátok, szimpatizánsok, önkéntesek, a csörögi gyerekek szülei és maguk a gyerekek. Előbbiek örömmel üdvözölve egymást csendesen ácsorogtak a sarkokban, folyosókon. Utóbbiak pedig lelkesen vették birtokba a hatalmas épületet: az egyik lépcsőn fel, a másikon le, emeletről emeletre, a kongó folyosókon, kihűlt termeken keresztül nyargalt boldogan a kipirult gyerekcsapat. Látszott, hogy soha nem jártak még ehhez fogható helyen.

Csörög  a Budapest-Szob vasútvonal mentén helyezkedik el a váci járásban. A lakosságnak több, mint húsz százaléka roma. Itt hozta létre 2012-ben három elszánt önkéntes: Kalina Yvette, Tinó Krisztina és Hámori Éva a Csörögi Tanodát. Hogy mit akartak ezzel? Így mondják: céljuk, hogy a tanoda a csörögi hátrányos, halmozottan hátrányos, nagyrészt roma gyerekek esélyegyenlőségét segítse.

A cél egyszerű – a megvalósítása korántsem bizonyult annak. Számlálatlan munkaórák következtek. Megszelídítették a gyanakvó családokat. Kilincseltek a hivatalokban. Felkeresték az iskolákat. Munkatársakat toboroztak. Az elmúlt öt év bővelkedett a kalandokban. Biobrikettet gyártották és sajtot készítettek. Hajléktalanok lettek, aztán meg háztulajdonosok – mármint az alapítványuk, mert közben az is megszületett.

És most HATALMAS pályázatot nyertek! Két évig kicsit több lehetőségük van merész álmaik megvalósítására. Mert vagy van pályázat, vagy nincs, ők nagyot álmodnak:

A TANODÁSOK JUSSANAK EL A KÖZÉPISKOLÁBA!

A szülők büszkén foglalták el az első sorokat, a gyerekek is  jólnevelten ücsörögtek a bársonyszékeken, pedig  hosszú beszédeket kellett végighallgatniuk.   A végén pedig az egyik szégyenlősen odasündörgött Yvette-hez: mit kell csinálni ahhoz, hogy az ember ebben a gyönyörű gimnáziumban tanulhasson?

Tényleg, mit is? Az előadáson látott képet nézve kiki elgondolhatja, hol is tart azon a lépcsőn, amely a célok eléréséig vezet. Ezek a jelképes lépcsőfokok visznek ahhoz a valódi, előkelően kongó lépcsőházhoz. Ezen mindenkinek magának  kell felkapaszkodnia. Magának, de nem egyedül. A csörögi gyerekek kezét a tanoda munkatársai fogják, hogy a lépcsőjárásban gyakorlatlanok is fel tudjanak kapaszkodni a legtetejére. S akkor kiderülhet, hogy Csörögtől Vác nincs messzebb, mint Váctól Csörög.

(Az illusztrációhoz Bitai Tamás fényképeit és a Kalina Yvette előadásában szereplő grafikákat használtam fel)

Advertisements

Boldogok a sajtkészítők….

A minap teaszűrő után kutatva léptem be nem túl nagy iskolánk viszonylag szűkös konyhájába. Illetve… szóval nem fértem be, annyira tele volt gyerekkel és kollégával. Látszott, hogy ami itt történik, annak fele se tréfa:

Az aprítás mellett zajlott még hevítés, kavargatás, ecetezés; és mindezek akkurátus dokumentálása sem maradt el. Biztosan akárki más is megkérdezte volna a helyemben, hogy hát mi zajlik itt. És az vesse rám az első követ, aki nem ámult volna el a felelet hallatán: kémia és biológia óra.

Mindenesetre az összes aprított, összerántott és leszűrt izét tálakba öntötték és nagy súlyokat pakoltak rá. Aztán sós vízbe is áztatták egy darabig. Ezeken a napokon már be lehetett jutni a konyhába, csak furcsa dolgokat talált ott az ember. Katalinka jutott eszembe, akit a gyerekdalban idejekorán figyelmeztetnek, hogy, ha nem száll el, akkor “jönnek a törökök, sós kútba vetnek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek…” s további fenyegetések teljesednek be rajta. Ez a furcsa dolog azonban a hasonló megpróbáltatások hatására különös metamorfózison ment keresztül:

SAJT LETT BELŐLE!

Amikor elérkezett az ideje, mint egy menyasszony, tüllfátyolából kibontakozva teljes szépségében mutatkozott meg a csapat ámuló szemei előtt. A homályos kép mutatja, nekem is megremegett a kezem a sajttál lenyűgöző látványától…

 

A  fenti történések pedig egy akkurátus projektté álltak össze, pedig csak az időprés mutatott hasonlóságot az érlelődő tejtermék megpróbáltatásaihoz. A projektbemutatóra összeért a sajt is, a tudomány is. A tudományos bemutató sajtkóstolóval kapcsolódott össze, miközben sok mindent megtudtunk a sajtkészítésről, a tej összetevőiről,  az oltónövényekről, az egészséges és hamisított ételekről, laktózérzékenységről és még ki tudja, mi mindenről nem került szó az egymás után következő prezik kapcsán. Tömtük a fejünket valódi és átvitt értelemben egyaránt.

Végül pedig a projekt záró értékelése következett. Az egész heti munka áttekintése  az együttműködésről és a sajtfűszerezés rejtelmeiről, a prezikészítés érdekességéről és nehézségeiről, továbbá az elméleti anyaggyűjtés forrásainak felkutatásáról és megbízhatóságuk ellenőrzéséről szólt. S  mintegy mellékesen valóban mindenki kapott kémia s biológia osztályzatot.  Abból a sok mindenből, ami itt történt, a bizonyítványba ezek a számok kerülhetnek be. Hogy mi van ezek mögött a számok mögött, azt csak az tudja, aki maga is részese volt a történetnek. Mindenesetre aki a fülig érő szájú gyerekeket és kollégákat látja, levonhatja a címben idézett klasszikussal együtt a pedagógiai következtetést:

Valóban boldogok a sajtkészítők.

 

Anyai tekintély

Ha még nem meséltem volna: van egy kislányom. Na, persze, csak nekem kislány. Meg amúgy ránézésre. Nagyon elégedett vagyok azzal, hogy az én kislányom nem nőtt nálam nagyobbra és igazán törékeny teremtés. Így szemlátomást sokkal tekintélyesebb vagyok nála.

Fel is néz rám rendesen, mert igen sportos életmódot folytatok.  Rendszeresen futok, edzek meg minden, ő meg azt mondja: marad a tanyasi fitnesz – merthogy vidéken lakik a kis aranyos. Ma is hiába hívtam túrázni, azt mondta, sajna nem ér rá. Semmi gond, én egyedül is szeretem az erdőt járni. Gönyörű is ilyenkor a Gerecse!

DSC_1009

Elvarázsol az ősz pompája. Fel sem tűnik, hogy már jócskán túl vagyok a huszadik kilométeren. Remek! Egy sportos anya ilyenkor értesíti az eseményről a gyermekét, hogy ezúttal is bezsebelje a neki járó csodálatot.

DSC_1021

 

S mit ír erre válaszul a kis drága? Hogy ő meg a maga részéről kivágta a régóta útban lévő eperfát, fel is darabolta akkurátusan. És küldi a képet!

mms_20171105_182906

Goblin arcáról a szakértő érdeklődés  olvasható le, még szerencse, hogy az enyémről senki nem olvashat le semmit, lévén, hogy egyedül vagyok. Nesze neked, edzettség! Anyai tekintély! Piha! Még szerencse, hogy a Gerecse nem hagy cserben. Íme a csattanós válasz a fanyűvő leánykának.

DSC_0998

Majd azt mondom neki, hogy azért törtem le, mert nekem is útban volt.

Így talán sikerül fenntartani az anyai tekintélyem. 🙂

 

Mit, miért, kinek-minek tanítunk?

Most két hétre megint magyartanár lettem. A kollégámmal, akit helyettesíteni próbálok, alaposan egyeztettem, mi is történjék. Fontos, hogy haladjanak, a csapat egy része érettségire készül, a másik felének lemaradásokat kell pótolni, szóval jól ki kell használni az időt. Legyen a téma a Biblia, az mindenkinek jó, hasznos. Nemcsak félévi, évvégi beszámolókon kerül elő, de érettségi tétel is lesz belőle.

Nagy tapasztalatú tanár vagyok, fel is készültem alaposan, tehát igazán parádés anyagot vittem be arra a két órára. Volt abban nyelvtörténeti csemege az első magyar bibliafordításból, kvíz bibliai eredetű szólásokból, irodalomtörténeti kitekintés Thomas Manntól Madáchig, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének bibliai témájú képei MS mester, Goya, Dürer és amit akartok, aktuális morális kérdések Karinthy Barabbás című novellája kapcsán, stb, stb… Feladatlapok, nyomtatott segédanyag, kivetített képek, facsimile. A gyerekek udvariasan fogadták igyekezetemet, de nem lehetett nem észrevenni: unnak. Egy idő után finoman érzékeltették is, hogy bizony, meglehetősen terhükre vagyok. Egy ideig még próbálkoztam ezzel-azzal, de aztán feladtam. Nyilvánvaló volt, hogy az emberi kultúrára oly órási hatást gyakoroló mű őrájuk a világon semmilyen hatást nem gyakorol. Jobb, ha békén hagyom vele őket. Hát kijöttem és kizárólag hajlott koromnak köszönhetően nem dőltem kardomba az elszenvedett kudarc miatt.

Egy óra múlva tértem vissza az osztályterembe. Meghívásom volt oda egy giga-mega-extra-nagy irodalmi-zenei projektzáró koncertre. Hogy hogy került oda az alatt az egy óra alatt a kanapé, arra az aktuálisan zajló helyi lomtalanítás némi, ám nem teljes magyarázatul szolgálhat… mindenesetre az volt a nézők számára fenntartott páholy. A színpadon pedig, a kipingált tábla előtt izgatott, mosolygós gyerekek ültek fegyelmezett sorban élükön a nem kevésbé kipirult arcú, gitárt szorongató kollégával. 22810106_1436148449837159_3692658_o

És lelkesen, örömmel olvasták fel saját alkotásukat, mely ismert irodalmi mű parafrázisaként szólt a maguk félelmeiről és bátorságukról, a szomorúságról és a boldogságról, a kapcsolatokról, az elveszett és megtalált lelki értékeikről. Olyan morális kérdésekről, melyek bizony, a Bibliáról nem jutottak eszükbe. Aztán pedig teli torokból énekelték el a dalt, ami mintha őnekik, őróluk íródott volna. “Elviszem magammal, viszem magammal”- fújták szívből. Én meg – fent említett hajlott koromra való tekintettel ez is megbocsátható – csendesen szipogtam a meghatottságtól. Mert itt valami gyönyörű dolog született! Igazi, őszinte megértés és megélés mindenkit személy szerint megérintve és közös örömben feloldódva. Irodalomóra volt ez is? De még mennyire! Komplex, több művészeti ágat, morális kérdéseket is egybefogó? A legteljesebb mértékben! Lehet ebből, így félévi, évvégi beszámoló témája? Érettségi tétel? Hát, nehezen elképzelhető.

Mégis, a fenti történet alapján, a két irodalomóra tanulságait egybevetve csak költőinek nevezhető a kérdés:

Valóban, mit visznek magukkal az iskolából ezek a diákok?

Minek van hát értelme?

 

P.S: Mellesleg egy televízió is megjelent a giga-mega-extra-nagy bemutatón. A riport, amely elkészült még egy ideig elérhető lesz: 

https://www.petofilive.hu/video/rendhagyo-irodalomora-sulyok-blankaval/#

Jöttem a Gangesz partjairól, és… a Duna-parton mit keresek?

Az úgy volt, hogy Rishikeshben betérve az egyik Shiva-templomba a szokásoknak megfelelően tisztességet tettem az ott áldást osztó szerzetes előtt, ő meg szintén a szokásoknak megfelelően körülkerítette a csuklómat piros zsinórral, s a homlokomra pöttyentett egy kármin foltocskát. Méltán  éreztem hát, hogy minden rendben, amikor váratlanul felállt és  valahonnan egy bámulatos rézedényt varázsolt elő, melyet szíves mosollyal nyújtott át nekem. Ez volt az:

DSC_0991  Ha azt mondom, leesett az állam, akkor semmit sem mondtam el a megdöbbenésemről.

– Mi ez? MI EZ??? – kérdeztem elhűlve.

– Ajándék neked – mondta sugárzó arccal. – Tudod, a szádhuk ilyen edénnyel járnak, semmijük sincsen, csak ez a kanna, ebben viszik a vizet magukkal. Nézd, milyen szép!

– Igen, gyönyörű – adtam meg magam – de hát mit kezdjek vele? Én nem vagyok szádhu!

– Ebben az edényben a szent Ganga vize van. Vidd haza a hazádba, az otthonodba, és meglátod, áldást hoz a házadra, az egész távoli országodra.

Mit lehet erre mondani? Elfogadtam  a szép edényt Gangavizestül és onnantól együtt jártuk végig kalandos utamat. Őszintén szólva az ő társasága egy kissé még kalandosabbá is tette azt az utat. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy a komoly magasságkülönbség nemcsak az embernek okoz fejfájást, hanem a kannát is megviseli. Alig ötszáz métert emelkedtünk,  máris szivárogni kezdett. Kénytelen voltam elkülöníteni, de hiába; a fogkefémtől a zoknikig mindent átitatott a Ganga kiáradó vize.  A gyalogtúrán már nem kockáztattam: rendes szádhuként a kezemben lóbáltam egész úton. Kicsit furcsán festett a hátizsák és túrabakancs kiegészítőjeként. A sátorban a sarokba állítottam és minden nap áttöröltem, hogy a nedvességtől meg ne foltosodjon. Néha beszélgettem is vele, igyekeztem megnyugtatni, hogy nem haragszom a sok kellemetlenségért, amit nyilván szándékán kívül okozott és hogy igazán nagyra értékelem a társaságát. Hazafelé nagyon sok vízhatlan réteget tekertem köré, de így is aggódva adtam fel a reptéren. Tudtam, hogy el kell válnom tőle, hiszen ennyi folyadékot nem vihetek fel az utastérbe. Air India – indiai légitársaság – ide vagy oda, nem méltányolták volna a Ganga-vizemet.

Nem részletezem: a gyönyörű rézedény hazaért Budapestre, s alján még mindig kotyogott a szent folyó vizéből. Most ott áll a galérián, ahol a napi gyakorlataimat végzem. Néha arra gondolok, hogy ahogy kifolyt belőle a víz, úgy szivárgott bele minden, amivel csak találkozott: a Himalája sziklakertje, a kristálytiszta hegyi folyó csillogása, a hófehér szender szárnyainak finom rajzolata. Nappalok és éjszakák, aranyszínű hajnalok és indigó alkonyatok. Egy fűszeres illatú, varázslatos világ, maga a halhatatlan szépség áll a polcomon.

Azt hiszem, igaza volt annak a szerzetesnek ott, Rishikeshben.

 

… a Duna-parton mit keresek? 2.

– Kétségtelen, szelídebbek errefelé a hegyek – állapítottam meg hárs-hegyi sétám közben.

DSC_0972

Az utak meg – igen, az utakról már beszéltem – barátságosabbak, még ha kaptatót is ígér némelyik, a különbség szembeötlő, ugye.

Hidacska is akad ott is, itt is. Az ottanin meg sem mertem próbálni átmenni, a rohanó hegyi folyó ereje és a gallyakból tákolt alkotmány gyengesége egyaránt elriasztott. Az itthoni bezzeg masszív, biztonságot sugárzó! Jó átsétálni rajta és lenézni a szolid kis szakadásra, amit átível.

 

A meglepetés azonban ott következik! Egy remetebarlang! Kicsit más, mint ahonnan éppen nemrég értem vissza, de mégis. Valamikor rácsokkal próbálkozott, ma vasajtóval őrzi a hálás utókor a szentéletű pálos barát remetebarlangját. Mert hogy szentéletű, aki húsz éven át ezen a helyen meghúzva magát bibliafordítással és szentek élettörténetének magyar nyelvre való átültetésével foglalkozik, ahhoz kétség nem fér. Pedig másféle élet várt rá: Somló várának ura, Hunyadi János seregében vitéz, humanista műveltségű tudós volt ő, míg meg nem utálta a világ csalárdságát.

Verset is találtam róla, Reményik Sándort ihlette meg a hely 1924-ben:

….Itt ülhetett ő ötszáz év előtt, 
Húsz hosszú éven át:
A pálosrendi remete-barát. 
Öreg betűit rótta, egyre rótta, 
Magyarra fordítván a bibliát. 

Lám, remetebarlang  akad itt is. Csak kövesd a sárga jelzést a Szépjuhásznétól, egy órácska az egész. Bizony, szép történet boldog Bátori László budaszentlőrinci pálos szerzetes története. Méltó versre, emléktáblára, emlékezetre.

DSC_0981

Az is való, hogy nem is olyan régen egy másik barlang másféle felirata előtt álltam. Hogy mégis miért utazik az ember földrészeken át, miért bukdácsol nyaktörő és lélekszakasztó ösvényeken? Mert valami olyasmit keres, ami nem VOLT, hanem VAN. Az itthoni barlang valakinek az emlékezetét őrzi,  a másik pedig, az a nagyon-nagyon távoli magával az ELEVEN JELENLÉTTEL ajándékoz meg.

 

Jöttem a Gangesz partjairól… 3.

DSC_0396

Badrinathba, az Alakhnanda szent partjainál épült zarándokhelyre a 14 órányi buszozás után már magunk is igazi zarándokként érkeztünk. Igyekeztünk is nagyon, nehogy szégyent hozzunk jógarendszerünkre. Egy dolgot azonban be kell vallanom: az énekelve felvonulással kudarcot vallottunk, mert a 3100 méteres magasságban örökké levegőért küzdve vagy a vonulás, vagy az éneklés ment. A kettő együtt nem, különösen a felfelé kapaszkodás közben. Azért az erkélyek így is tele voltak fényképezőkkel.

 

 

Az eseményről készült képeiket biztosan ugyanígy mutogatják otthon, ahogy most én mutogatom őket. A badrinathi zarándokok ugyanis szívesen állnak ki fényképezkedni kezükben szebbnél szebb áldozati tálakkal. Itt vannak, s ezt az örömüket büszkén osztják meg az ismeretlenekkel is.

Pedig nem minden zarándok indul szállodából  a folyó felett pompázó templomegyüttes meglátogatására. A hulladékokból összetákolt sátrakon a zászlók azt hirdetik: itt is zarándokok, esetleg egyenesen szádhuk húzzák meg magukat. Ajtajuk ugyan nincs, de a napelem valamennyi áramot szolgátat nekik. Gyaníthatóan ettől még nincs nagy melegük éjszakánként…

Kép3

A városka központjában persze nyüzsgő élet zajlik. A templomegyüttes körül a legapróbb szerencsepénztől kezdve a drága márványszobrokig mindent lehet kapni. Amit itt vásárolsz, az különösen értékes, mert a szent városból való!

DSC_0411

S a tarka forgatagban hullámzik az öröm. Rádmosolyognak a gyerekek a kosárból.  Szívesen látott érdeklődő a tehénke is. Talán ő az egyetlen, aki nem akar neked kitartó kedvességgel eladni egy árva sálat sem. Be kell vallanom, nekem sem sikerült sál nélkül távoznom ebből a spirituális városkából.

Mert hogy spirituális, ahhoz kétség nem fér. Mi egyebet mondhatnánk a helyről, ahol a hajnal minden áldott nap színaranyba vonja a hegyeket, melyek tenyerükön hordozzák Vishnu kedves lakhelyét?

DSC_0337