Osztálykirándulás Reykjavikba

Az egész nyáron kezdődött, amikor összegyűlt a 2000-ben érettségizett csapat. Eljött mindenki, akármilyen messzire is vetette a sors. Már gyereknek is ilyenek voltak: összetartó, melegszívű csapat, s a tanáruk-osztályfőnökük-mentoruk jómagam: MARINÉNI.  Szóval akkor vetődött fel az ötlet: menjünk, látogassuk meg Zsuzsit Izlandon, ahol most él a családjával.

Így történt, hogy felkerekedtünk (Nóri, Noémi és Marinéni) és elröppentünk egy hosszú hétvégére északi fényt nézni. Isti és a gyerekek példás türelemmel fogadták a három bolond nő rajtaütését. Zsuzsi pedig azonnal beilleszkedett az osztályközösségbe.

És elkezdődött a hagyományoknak megfelelően kalandos osztálykirándulás! Az első nap megismerkedtünk néhány reykjaviki látnivalóval és megtapasztaltuk, hogy amikor ott fúj a szél, akkor rendesen bele lehet dőlni – nem esel el. De olyankor van, hogy elviszi a felhőket és kisüt a nap. Ha meg bemégy a bálnamúzeumba vagy “hárfaházba”, akkor mindez nem számít. Remekül lehet szelfizni.

Sajnos a fehér iszappakolással bemázolt fejünkről nem tudtunk képet készíteni, hiszen nyakig ültünk az opálkék sós vízben. Az pedig szerencse, hogy arról a visításról nem készült hangfelvétel, ami a metsző hidegben való rohamszerű vízreszállásunkat kísérte. Valószínűleg azóta is emlegetik a magyar csajokat, akik nem tudnak méltóságteljesen belépkedni a csodás Blue Lagoon természetes, lávakövektől ölelt medencéjébe.

A legtöbb látványosság vasárnapra maradt. Meg az árvízszerű eső. Persze ez nem akadályozott meg bennünket semmiben. Mindössze annyi történt, hogy a szelfi nem a kráternél, nem a gejzírnél, nem a tónál készült, hanem az étteremben, ahová bemenekültünk. Szépek vagyunk, ugye? És tudnátok, mennyit nevettünk!

Az meg szintén nincs a képen, hogy a kabátunk is annyira átázott, hogy a zsebében szétment a papírzsebkendő, A tárcában átvizesedett a papírpénz, szárogatni kellett.  Ami  pedig a csizmámat illeti – hát azt meg kidobni. Pusztultunk a röhögéstől – ahogy diákjaim mondják. Én egy kicsit a hidegtől is.

Hétfőn a változatosság kedvéért hóesésre ébredtünk. Viszont csodás képeket tudtam készíteni a napkeltéről úgy 11 tájban. Na meg a gyönyörűséges és vad vidékről. Állítólag nyáron is gyönyörű és akkor este nyolckor is el lehet indulni túrázni, mert egyáltalán nem megy le a nap. Tényleg nagyon vicces hely.

És szelfik mindenütt, minden mennyiségben! Érdemes megnézni, hány profilkép változott meg az utóbbi napokban… Egy fotós azt írta, hogy a magányra vágyóknak jó hely Izland. Hát, mi aztán nemigen voltunk magányosak! Én néha próbáltam úgy tenni, de nem lett túl meggyőző a dolog. 🙂

Aztán már indult is a gépünk, igaz, a hóvihar miatt néhány órácska késéssel.

DSC_0549Az előirányzott északi fényt illeti, abból nem lett semmi. Viszont néhány napra mindannyian fiatalodtunk vagy húsz évet. A komoly, érett nők meg az élemedett alterpedagógus. Mert az idő múlhat, de van, ami nem változik. A rendes családanyák szívében élő csitri  halhatatlan, s magam is maradok, mint voltam, nekik legalábbis örökké:

MARINÉNI.

Advertisements

Mit kíván a magyar gyermek?

4310-1495548007Megjelent  Nemzeti Pedagógus Kar “Ideális iskola 2017” pályázatának eredménye. Az első díjat elnyert pályamű egy akrosztikonra épül, így a lényege dióhéjban összefoglalható:

INSPIRÁLÓ + DIFFERENCIÁLÓ + EGÉSZSÉGTUDATOS + ÁRAMLAT-ÉLMÉNYT ADÓ + LÁTOGATÓBARÁT + INNOVATÍV + SOKSZÍNŰ = IDEÁLIS

A dolgozat zárómondata: Remélem, egyszer majd eljön az idő, amikor IDEÁLIS iskolában taníthatok. A kolléga a maga bevallása szerint 20 éve van a pályán. Türelmes és javíthatatlan optimista.

Az iskolapadban ülők nem engedhetik meg maguknak, hogy megvárják az idő eljövetelét. Itt és most, konkrét változásokat sürgetnek. Számonkérnek bennünket, türelmes és javíthatatlan optimistákat.

Mit kíván a magyar diákság?

“Képezze az oktatás alapját a 21. században szükséges készségek fejlesztése! Igazságos, demokratikus és modern oktatást minden diáknak!

  1. Neveljenek az iskolában elméleti és gyakorlati módon is kritikus gondolkodásra és felelős állampolgárságra!
  2. Rögzítsék a diákok kötelező óraszámának maximumát heti 30 órában a középiskolában, 25 órában az általános iskolában!
  3. Ne legyen kötelező a szakmai érettségi! Tegyék lehetővé az előrehozott érettségit minden tantárgyból! A törvényeknek megfelelően a továbbiakban minden érettségivel kapcsolatos változtatást felmenő rendszerben vezessenek be!
  4. Állítsák vissza a korlátozás nélküli szabad tankönyv-választást!
  5. Rendelkezzenek vétójoggal a diákönkormányzatok a diákokat érintő kérdésekben, választhassák meg szabadon a diákönkormányzatot segítő tanárt!
  6. Ne korlátozzák az oktatási intézmények a diákok és tanárok szólásszabadságát! Ne fenyegessék őket sem formálisan, sem informálisan!
  7. Semmilyen formában ne növeljék a tanév hosszát!
  8. Töröljék el a nulladik órákat, ne kezdődjön a tanítás reggel 8 óránál korábban!
  9. Ne lehessen az oktatásból kirekeszteni a 18 éven aluli diákokat!
  10. Támogassák a diákok tudományos sikereit és versenyeredményeit! Jutalmazzák ezeket többletponttal és magasabb ösztöndíjakkal!
  11. Hozzanak létre minden intézményben névtelen tanárértékelő rendszert, az eredményeket tegyék hozzáférhetővé.
  12. Állítsák vissza a felsőoktatási keretszámokat legalább a 2011-es szintre a továbbtanulási esélyegyenlőség érdekében!

Kezdjenek két héten belül miniszteri szinten, érdemi, sajtónyilvános egyeztetést a Független Diákparlamenttel!”

Okosak, határozottak. Nekem ti ne mondjátok, hogy nem tanítottunk nekik semmit! Vagy nem tőlünk tanulták? Azoktól az avítt nyikhajoktól, akiket – már akkor is! – annyi iskolából tanácsoltak el? Aztán meg érettségi tétel lett belőlük és szobrokat állítottak nekik. Feszengve pironkodnak a talapzatukon, szegények.

Én meg itt, a gyerekek között. A színpadról harsogja a lassan-unokám-lehetne rendező: – aki ugrál, velünk tart! – Nagy csapat maszái harcos, ugrálunk; ugrálok én is velük, csak kicsit előbb abba kell hagynom. Kifulladtam, mi tagadás. Lassan, ugye, 40 éve a pályán… Ők még bírják. Jórészt középiskolások. Meg a tanáraik. Meg mindenféle vegyes népség a perecárusig bezárólag. Ahogy felolvassák a 12 pontjukat (mondom, hogy tanítottunk nekik valamit!), mindenki bólogat. Pedig nincs szükségük arra, hogy igazat adjunk nekik.

VAN NEKIK. NEKIK VAN.

76vbKsEw6juJ1TEyos

 

Érettségi tabló januárra

Szépen fűződnek össze a dolgok. Az előző, haragos bejegyzésemet éppen az ő tantermük graffitijével zártam. Soha még ennyien nem olvasták egy  bejegyzésemet sem, soha még ennyien nem látták a termükben valaha díszelgő feliratot. Hadd meséljem el a történetüket is hozzá!

Ha jól számolom, már hét szeptember is elmúlt a tanévnyitó óta, mikor a csoport vezetője határozott látomással lépett a  festékszagú terembe, a felhalmozott bútorok között kissé elveszetten ácsorgó új diákjai közé. Tudta, hogy mit akar. Azt kívánta támogatni, hogy az összeverődött diákokból megtartó közösség, a passzív befogadókból önálló ismeretszerzésre képes, aktív tanulók csoportja formálódjon.

– Még van egy kis elintéznivalóm – mondta. – Addig kérlek, rendezzétek be az osztálytermet. Mindjárt jövök – és valóban kiment. Ácsorgott egy kicsit a folyosón, megivott egy kávét a tanáriban, aztán visszasétált. A teremben szépen, három padsorban egymás mögött álltak az asztalok. Két padsor között szűk folyosó – legfeljebb egy ember fér el ott – nyilván a tanár, aki ellenőrzi az órai munkát, vagy a felelő, aki a táblához igyekszik. A tábla előtt, a padsorokkal szemben két egyszemélyes pad összetolva tanári asztalnak, mögötte egy szék.

– Köszönöm – mondta a szép csendben várakozó diákoknak – lássunk munkához- és mindenki legnagyobb meglepetésére lefényképezte a tantermet.

Ez volt az első fénykép, ami felkerült a facebook-csoportba, mely az évek alatt folyton változtatta a nevét a csopvez-admin jóvoltából. Talán ekkor éppen Csillámpónik voltak, nem érdemes firtatni, miért.

Öt év múlva a helyiség a következőképpen nézett ki:

A terembe belépőt lágy fény fogadta. A plafonon a kétségtelenül ronda és undok hangon zümmögő armatúrákra az évek során hangfogó-fényszínező gézek kerültek. Locsogott a terem a festéktől, amikor a gézdarabokat piros, sárga, kék, zöld festékkel teli edényekbe mártogatták és türelmetlenül ki-kiemelték ellenőrizendő, hogy elérték-e már a kívánt színhatást. A felmosás közepesen sikerült, a takarítók kicsit morogtak, de az egész iskola csodájára járt a színpompássá varázsolt fénycsöveknek.

A padok körberendezve helyezkedtek el egy majdnem zárt karéjt alkotva. A táblát mintegy nyiladékon keresztül lehetett látni mindenhonnan. A táblának háttal nem volt asztal, szék. A tanári asztal viszont nem volt elkülöníthető. A fal mellett néhány odatolt, egyszemélyes asztal álldogált.  A tábla mellett, a sarokban kisszekrény, fölötte polc: kávéfőző, névre szóló bögrék, egy tucat toll, papírok. Egy óriási babzsák-fotel. A falakon graffitik. Az egyik a csoport tagjainak beceneveit és a nekik fontos dolgok neveit tartalmazta szépen elrendezve, változatos és jó ritmusú grafikaként. A terem legnagyobb, hátsó falát egyetlen, hatalmas felirat foglalta el: Szeretünk!

Na, ezt a feliratot láttátok, kedves olvasók Magyarországtól Ausztrálián át Nicaraguáig. És ne feledjétek: aki csak olvassa, mindenkinek, így Nektek is szól ez a felirat! Mint szeretett barátot értesítelek tehát mindőtöket: mi tagadás, némileg megkésve, de elkészült a TABLÓ!

Felkerült a sikeres érettségijükre való tekintettel új nevet kapott, HT12 Megérett néven futó csoportba, órákon belül sokan lájkolták. A csapat összetart. Én magam meg úgy érzem: megérdemlik, hogy nektek is megmutassam. Nektek, akiknek általam üzenték,  ismeretlenül azt, amit itt, ebben a furcsa nevű iskolában éltek-tapasztaltak meg. 26677689_1624887300911126_6834607022880441599_o

 

A szürreália folytatódik

Néhány órája azt mondtam, az idén már nem írok. És most mégis. Ma nyitottuk ki a hivatalos mailt, melyet az iskolafenntartók kaptak függetlenül attól, hogy a KLIK vagy istentől való egyház, esetleg ördögtől való alapítvány volnának ők. Igen, mi is megkaptuk. Azóta is kővé válva ülünk fölötte.  A levél azt közli,  hogy a mellékelt nyomtatványban és a segítségül megküldött minta alapján minden intézménynek  HONVÉDELMI INTÉZKEDÉSI TERVET kell létrehoznia.

A nyomtatványt kitölteni, visszaküldeni a megfelelő határidőre KÖTELEZŐ. Nem viccelek azzal, hogy vajon miféle szankciókat von maga után ennek elmulasztása. Szerintem a küldő sem viccelődik.

Volt már levél, amikor azt kérdezték az intézményvezetőktől, hogy lehet-e lőteret kialakítani az iskolájukban. Mármint hogy van-e hely rá. Akkor még tudtuk azt válaszolni: MINÁLUNK ILYENRE NINCS HELY ÉS AKKOR SEM LESZ, HA TÍZSZER AKKORA LESZ AZ ISKOLÁNK. Most nem válaszolhatjuk azt, hogy KÖSZÖNJÜK, MI NEM KÍVÁNUNK HÁBORÚRA KÉSZÜLNI.

Tudomásul kell vennem: az iskolavezető a felelős az intézményre háruló honvédelmi és a válságkezelés katonai vonatkozású feladatainak a megszervezéséért és végrehajtásáért. Ebben az esetben én magam.

Nem vagyok már fiatal. Ha valamiért, azért mindig hálát éreztem, hogy a gyerekeinket békében tudtuk felnevelni. Nem jutott ez ki az előttünk születetteknek. Nagyanyám két, anyám egy világháborút élt át, plusz forradalom. Vajon az unokáink hogy fognak felnőni? Ezért valóban én vagyok a felelős. Én és mi mindannyian; azok is, akik ezt az intézkedést kigondolták és akik ezt a levelet megfogalmazták.

Ajánlom figyelmünkbe a graffitit, amit a diákjaink festettek tantermük falára. Büszkék voltak rá, hogy ilyen jól sikerült megfogalmazni az érzést, ami a belépőt fogadja: szeretünk általában, csak úgy, és szeretünk téged személyesen, ki itt belépsz. Nem kiérdemesült hippiként, hanem felelős iskolavezetőként mondom:

egy megfelelő intézkedési terv alapjául ez a felirat szolgálhat.14224761_1145947898805071_5442841403499975935_n

Semmi sem az, aminek látszik

Ez az idei utolsó, azt hiszem. Már a szünet előtt akartam, de hát nem sikerült. Valami jó kis összefoglalót terveztem, hogy milyen volt az év, mi minden történt, ilyesmi.  Most pedig úgy tűnik, épp elég kihívás az elmúlt két hét eseményeit számba venni. Ugyanis azóta bújócskázik velem a világ. Mintha valami varázslat csillogó fátylat borított volna ránk. Mi más volna az oka, hogy a 2013-as országos kompetenciamérés üres feladatlapjai karácsonyfává szublimálódtak? És hogy kerültek a grincsek a tanáriba? A személyiségi jogaik tiszteletben tartásával együtt nézzétek csak meg őket – hát így néz ki egy kolléga? Pláne kettő! És a tanterembe lépve az ember visszahőköl: miféle horror ez? Mindenki esküdözik, hogy karácsonyi filmet néznek. Valóban, mindenki vigyorog, elég boldognak tűnnek. De mégis!

És ez még csak a kezdet. Szerintetek mit csinál egy ötéves csipetke a két ünnep között? Nyilván játszik a sok hampipampival, amit az anyukájával együtt állítunk elő a számára. És az Amerikából hazalátogató kutatómatematikus? Nyilván nem hagyják nyugodni a nevezetes sejtések, melyek évszázada kínozzák a pályatársakat.

Namármost. A dolog valahogy mégsem így van. Alább láthatók ketten. Könnyen kitaláljátok, ki itt a matematikai tudományok doktora és ki az óvodás. De azért hű meg ha!  Az a bizonyos varázslat mégiscsak összekeverte a dolgokat…

Csakis emiatt történhetett, hogy a téli szünet kellős közepén az alábbi kép készült a korábban grincsek által megszállt tanáriban. Ugye, milyen szürreális? És mégis igaz: bizony, dolgozunk.  Ráadásul milyen különös ez a munka! Vállalkozó kedvű édesanyáknak segítünk  megtanulni, hogyan  tanúsíthatják otthontanuló gyerekük előmenetelét. Ha elég ügyesek leszünk, sikerül feleslegessé menedzselni magunkat. A  kompetenciákra  is az országos mérés füzetlapjai nélkül találtak rá. Azok a lapok meg csak  várják a vízkeresztet az aulában! A hagyomány szerint akkor kell leszedni a karácsonyfát. DSC_0201

 

 

Eminensek

Ilyenkor, december vége felé az embereknek az ünnepek járnak az eszében. Az egyetemistáknak meg a vizsgák. És aki azt mondja, hogy a jól felkészült diáknak nincsen mitől tartania, az sose vizsgázott. Hiába mondtam én is a csoportnak, hogy MINDENT TUDNAK, meg hogy a vizsgabizottság azért jön, hogy emelje az esemény fényét, csak izgultak, drukkoltak és cidriztek. Pedig három féléven keresztül minden óra úgy kezdődött, hogy csak lazíts…  a rendes diákok pedig igazán odaadóan követték a tanári útmutatást. DSC_0097.1

ELTE  Tanító- és Óvodapedagógus Karán tanuló hallgatók a kötelezően választható tárgyak kínálatában már második éve ott találják a jógát is. Jókora a  túljelentkezés erre a kurzusra.  Szemináriumok és előadások, vizsgák, szakmai gyakorlat, család, munka – van tennivalójuk, éppen elég. Hát hetente egyszer két órát önmaguknak ajándékozhatnak. Jógázni – izgalmas, egzotikus felfedező út egy mesés világba. Tiszta nyereség, ha még kredit is jár érte. A szisztematikusan felépített, autentikus JMÉ rendszer pedig igazi garanciát jelent.

A heti gyakorlás aztán komolyra is tud fordulni: aki elég kitartó, az a diplomája mellé megszerezheti a Magyar Országos Jóga Unió által akkreditáltatott jógainstruktori képesítést, mely a JMÉ rendszer szerinti iskolai és óvodai jógagyakorlás vezetésére hatalmazza fel a sikeres vizsgázókat. Aki erre vállalkozik, az már nemcsak a saját gyakorlására kell figyeljen, hanem megtanulja azt is, hogyan vezesse a picik és kicsik gyakorlását.

A harmadik félévét záró, lelkes csapat pedig megtanult mindent. Mire eljött a vizsga, az édesanya és az éppen csak gyűrűt váltott menyasszony, a tapasztalt és a kezdő, a félénk és a cserfes és igen, a csapat férfitagja is oda-vissza fújta a jógarendszerünk sajátosságait,  az órák ideális felépítését, az ászanák áldásos hatását, a légzőgyakorlat folyamatát. Mondják is, mutatják is, mit hogy kell csinálni. És ami legfontosabb: szépséges mesék teremnek a szívükben, ők pedig mesélnek és mesélnek, hogy így csalogassák majd magukkal a kicsiket és piciket abba az egzotikus világba, ahová ők már bejáratosak: önmagukba.

Gyémántok a ködben

November, a rosszabbik fajtából. Ilyenkor nemigen érdemes kinézni sem az ablakon – úgysem lát az ember semmit. Az erdő, a rét is titokzatos ködbe burkolózik, a nyirkos hideg barátságtalanul nyúlkál az ember nyakába. Brrrrrrr!

20171124_120848

A Zöld Kakas Gyémánt félkrajcárt őrizgető csapata azonban rettenthetetlen: nem maradhat el az ehavi kirándulás – jelentették ki, miközben az előrejelzés épp csak cunamit nem ígért. Minden meteorológus óva intett mindenkit a könnyelmű úton-és erdőjárástól, ugyanis ki tudja, odatalálnak-e, ahová elindultak. Hát, ami azt illeti….

A képeket nézve el is határoztam, hogy ezeket illusztrációnak fogom használni borongós hangvételű, a kilátástalan tanügyi állapotokat taglaló írásaimhoz. A magányos változat különösen szívszaggatóra sikeredett.  A szegény elhagyatott gyermek útja a homályos paragrafusok között… nem rossz, hangulati bevezetőnek.

Azonban készültek másféle képek is, nem is egy. Levelek között kotorászó, fára kapaszkodó, sziklákon pózoló gyerekekről és felnőttekről. Amikor délután visszaérkeztek, mindenkinek piros volt az arca, fülig ért a szája, ömlött belőlük a sok-sok élmény. Nézzétek csak a szemeket! Csak a szemeket nézzétek!

Na ugye. Tanulság: borongós, nyirkos köd ide vagy oda, amíg egy csapat gyerek meg felnőtt így tud mosolyogni együtt és egymásra, addig nincs nagy gond. Nincs az a vacak idő, ami elrontaná a kedvüket.

Jaj, csak azok a tanügyi kilátások! Azok se hozzanak átláthatatlanabb kuszaságot, nyirkosabb közönyt! Hadd vigyázzák, csiszolgassák együtt azt a gyémánt félkrajcárt míg a világ s hét nap! Hadd nyerje el a jó és az igaz a méltó jutalmát, mint a mesében! Legyen úgy; úgy legyen!